Sokszor találkozom ma azzal a kellemetlen véleménnyel, hogy az ismeretterjesztő könyvek gazdag univerzumának a digitális korban leáldozott. Aki olyan kiváló sorozatokon nőtt föl, mint a Mi micsoda könyvek vagy Charlie Boodtól A természet csodáinak a képregények világát idéző füzetei, annak a fenti gondolat tőrdöfése bizony egyenesen a szívét éri. Meg butaság is. Persze: alkalmasint könnyen hozzáférhető, idős parasztbácsi híján többen tanulunk kaszát fenni videóból, mint kaszafenési szakkönyvből (apropó, tud valaki ilyenről?). Ám a – bármire-bármibe – írott emberi szó örökkévaló, míg a digitális kor átmeneti, ezt még a telefonfüggő kiskamaszok is érzik, azért nyomkodják olyan rémülten a sötétség színesnek látszó oldalát.
A Napkor éppen tíz éve adta ki az egyik legjobb természetismereti, (nem csak) fiataloknak szóló könyvet Barátaink a fák címmel. A könnyű, vékony, kemény fedéllel védett, jól lapozgatható, gazdagon illusztrált kötet direkt arra termett, hogy kényelmesen, minimális súlytöbblettel beférjen egy túrazsákba, ahonnan bármikor könnyen előkapjuk, és tartunk magunknak vagy társainknak egy kis faismereti idegenvezetést.
Szerzői, Molnár Sándor és Börcsök Zoltán mind a könyv stílusa, mind rövid életrajzuk alapján két különböző generáció régi vágású, hivatásukat szerető tudósemberei, akiknek a természet, az erdő nem hétvégi időtöltés, hanem megértett és megélt élethelyszín.
Már az általános, elméleti bevezetőből is a holisztikus világszemlélet, a „rész az egészben – egész a részben” ethosza sugárzik: a törzs felépítését éppúgy megismerjük a háncstól (ami nem azonos a kéreggel, hanem a belső oldala annak) az évgyűrűket létrehozó kambiumig, mint ahogy megismerjük az 1950-ben asztalostanoncként dolgozó Latinovits Zoltán színészfejedelem Ködszurkáló című önéletírásából származó gondolatait: „Csodálatos tudomány, ahogy az anyagból egyszerre fiók lesz, komód, tabernákulum, téka vagy dikó, vagy csak polc, hokedli, konyhaasztal; ahogy a durva felületekből olajosan csillogó, fénylő, napvisszaverő tükörlap lesz, intarziás műalkotás. A semmiből valami… Hányszor vágytam vissza a handabandázó szervetlenségből, a művészi ködökből a krisztusi műhelybe, az ősi céhbe, ahol a tudás szab rangsort, ahol tiszta és emberséges minden, akár a cseresznyefa simogatása, a dió bögölymély barnája, a körte bölcs biztonsága.”
