Egy hosszabb beszélgetésünk alkalmával azt mondta, a magyarság megmaradásának azért tulajdonít nagy jelentőséget, mert nélkülünk szegényebb lenne a világ. Két napja bizony szegényebb a világ. Ezúttal nem a harmadik királyfi vagy a szegénylegény indult el a hosszú útra, hanem az őket megformáló Jankovics Marcell. Gubík László szavaival élve, azóta magyar népmeséket olvasnak a mennyországban.
Hálás vagyok, amiért a János vitézen, a Fehérlófián, a Mondák a magyar történelemből és a Magyar népmesék sorozaton cseperedhettem fel, mert ezek nekünk szóltak: magyar gyermekeknek, magyarul, a magyar történelemről, a magyar értékekről.
A sajátosan magyar szimbólumok tömkelege, amelyeket filmjeiben és képzőművészeti alkotásaiban használt, ha nem is tudatosan, de beépültek, és nagyban meghatározták, hogy milyen felnőttekké váltunk.
„Non scholae, sed vitae discimus” – mondta Cicero, vagyis: nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Így gondolta ezt Jankovics Marcell is, aki nagy hibának tartotta, hogy a gyermekek világát a lehető legjobban igyekeznek elválasztani a felnőttekétől. Úgy vélte, éppen azért olyan sérülékenyek a kamaszok, mert nincsenek felkészítve az életre, hirtelen kell szembesülniük a tömérdek újdonsággal. Elítélte a virtuális világ térnyerését is, amely természetellenessége miatt a fiatalok abnormálissá válnak. A vizuális nevelésről című könyvében részletesen kifejti, hogy a gyermek alapjában véve vizuális lényként születik, amelyet az iskolai légkör fokozatosan leépít.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet által a Kárpát-medencében és a diaszpórában élő magyar gyermekeknek évente meghirdetett rajzpályázat zsűrielnökeként is sokszor hangsúlyozta ezt. Mikor órákon keresztül válogattuk a több ezer beérkezett alkotást, sokszor megjegyezte, hogy minél fiatalabb a pályázó, annál érdekesebb és értékesebb, és ahogy idősödik, úgy fakul, szürkül a munkája. Az óvodások rajzait szerette a legjobban, az egyediséget díjazta. Előfordult, hogy több hasonló alkotás érkezett egy-egy intézményből, azokat rögtön félre is söpörte, mondván, ez a tanító néni ötlete volt.
Egyszer azt mesélte nekem, hogy általános iskolában nem tartották jól rajzoló gyereknek, hiszen kilógott a sorból, mert nem követte a tanári utasításokat. Aztán nevetve tette hozzá, hogy jobban rajzolt, mint az egész iskola. A különlegességet, az egyéniséget szerette az egyes emberekben, ahogy a különböző népekben is. A globalizmust, az egységesítést, a hasonulást éppen ezért elítélte. Ezek ellenében határozta meg magát, mikor azt mondta: „Én a lassítás eszköze vagyok.”
Alkotómunkájában elsődleges feladatának tartotta, hogy nemzeti történelmünket sikerüljön átadni a következő generációknak.
