Két napja magyar népmeséket olvasnak a mennyországban

Egy hosszabb beszélgetésünk alkalmával azt mondta, a magyarság megmaradásának azért tulajdonít nagy jelentőséget, mert nélkülünk szegényebb lenne a világ. Két napja bizony szegényebb a világ. Ezúttal nem a harmadik királyfi vagy a szegénylegény indult el a hosszú útra, hanem az őket megformáló Jankovics Marcell. Gubík László szavaival élve, azóta magyar népmeséket olvasnak a mennyországban.

Hálás vagyok, amiért a János vitézen, a Fehérlófián, a Mondák a magyar történelemből és a Magyar népmesék sorozaton cseperedhettem fel, mert ezek nekünk szóltak: magyar gyermekeknek, magyarul, a magyar történelemről, a magyar értékekről.

A sajátosan magyar szimbólumok tömkelege, amelyeket filmjeiben és képzőművészeti alkotásaiban használt, ha nem is tudatosan, de beépültek, és nagyban meghatározták, hogy milyen felnőttekké váltunk.

„Non scholae, sed vitae discimus” – mondta Cicero, vagyis: nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Így gondolta ezt Jankovics Marcell is, aki nagy hibának tartotta, hogy a gyermekek világát a lehető legjobban igyekeznek elválasztani a felnőttekétől. Úgy vélte, éppen azért olyan sérülékenyek a kamaszok, mert nincsenek felkészítve az életre, hirtelen kell szembesülniük a tömérdek újdonsággal. Elítélte a virtuális világ térnyerését is, amely természetellenessége miatt a fiatalok abnormálissá válnak. A vizuális nevelésről című könyvében részletesen kifejti, hogy a gyermek alapjában véve vizuális lényként születik, amelyet az iskolai légkör fokozatosan leépít.

A Nemzetstratégiai Kutatóintézet által a Kárpát-medencében és a diaszpórában élő magyar gyermekeknek évente meghirdetett rajzpályázat zsűrielnökeként is sokszor hangsúlyozta ezt. Mikor órákon keresztül válogattuk a több ezer beérkezett alkotást, sokszor megjegyezte, hogy minél fiatalabb a pályázó, annál érdekesebb és értékesebb, és ahogy idősödik, úgy fakul, szürkül a munkája. Az óvodások rajzait szerette a legjobban, az egyediséget díjazta. Előfordult, hogy több hasonló alkotás érkezett egy-egy intézményből, azokat rögtön félre is söpörte, mondván, ez a tanító néni ötlete volt.

Egyszer azt mesélte nekem, hogy általános iskolában nem tartották jól rajzoló gyereknek, hiszen kilógott a sorból, mert nem követte a tanári utasításokat. Aztán nevetve tette hozzá, hogy jobban rajzolt, mint az egész iskola. A különlegességet, az egyéniséget szerette az egyes emberekben, ahogy a különböző népekben is. A globalizmust, az egységesítést, a hasonulást éppen ezért elítélte. Ezek ellenében határozta meg magát, mikor azt mondta: „Én a lassítás eszköze vagyok.”

Alkotómunkájában elsődleges feladatának tartotta, hogy nemzeti történelmünket sikerüljön átadni a következő generációknak.

Atlasznak nevezte magát, aki a múltat hordozza a vállán. Nehezményezte, hogy a fiatalok manapság azt hiszik, a születésükkel kezdődött az élet, és csak az a fontos, ami előttük áll. A jövő pedig csupán egy science fiction a számukra, és nem azt látják, hogy a tengereket lassan feltöltjük PET-palackkal, és az összes élőlényt elpusztítjuk. „Egyszerűen egy őrültek házává kezd válni a Föld” – panaszolta, majd mintegy intésként hozzátette: a múltnak kellene kapaszkodóként szolgálnia, hogy abból tanuljunk.

Hogy mennyire fontosnak tartotta az egyéni és a közösségi múltat egyaránt, jól mutatja Lékiratok című könyve, amely a családi emlék összegzése mintegy hétszázötven oldalon keresztül, és saját életének csupán első tizenkilenc évét tartalmazza, hiszen leginkább felmenőivel foglalkozik. Jankovics Marcell emlékiratait olvasva – aki dokumentálni tudja, hogy atyafiságban állt többek között Kossuth Lajossal, Arany Jánossal és Madách Imrével is –, eszembe jutott, hogy Keleten, a hajdani lovas nomád népek fiai között a legtöbben ma is úgy határozzák meg magukat, hogy elődeiket öt-hat generációra visszamenően felsorolják és ismerik. Mennyivel erősebb lenne a magyar nemzeti identitás, ha gyermekeink csupán töredékét ismernék annak saját magukra nézve, amit Jankovics tudott családjának a múltjáról.

Animációs filmjeit is ebben a szellemben készítette. Arra törekedett, hogy a nézőnek érzékelhetőek legyenek a magyar jellegzetességek. Abból a bizonyos tiszta forrásból merített. Mint mondta, az egész világon arra kapják fel a fejüket, ami ismerősnek hat ugyan, de nem az unalomig ismételt. Mikor a Kecskemétfilm megnyerte a Toldi Miklósról szóló sorozatra kiírt pályázatot, Jankovics Marcellt kérték fel rendezőnek, aki kihívásnak tartotta, hogy – saját szavaival élve – a XIX. századi superman-históriát miként lehet úgy megalkotni, hogy ne váljon avíttassá, ugyanakkor emelkedjen ki a számtalan ilyen jellegű hollywoodi történet közül. A tizenkét részes sorozatból mozifilmet is terveztek. Az év elején egy nyilatkozatában azt mondta, már csak az az egy vágya van, hogy befejezze a Toldi filmes változatát, a többit a Fennebbvalóra bízza.

Az egyik kedvenc Jankovics-kötetem a Csillagok között fényességes csillag, amely Szent László legendáját művelődéstörténeti szempontok alapján, a legapróbb részletekbe menően taglalja. Lovagkirályunk életpéldája Jankovics szerint azért élt olyan erősen évszázadokon keresztül a nép emlékezetében, mert csodáinak és tetteinek egyetlen közös nevezője van: az élet győzelme. Utolsó kívánsága nem adatott meg, el kellett mennie; mégis győzött a halál felett, hiszen olyan életművet hagyott maga után, amely erkölcsi iránytűként szolgálja tovább a magyarságot. Immár Jankovics Marcell csillaga is ott ragyog a nemzet kihunyhatatlan fényű csillagainak egén.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=09Ycs68fJgM[/embed]