„Költő vagyok és katolikus”

Negyven éve hunyt el Pilinszky János, akinek tevékenységét nem nagyon jutalmazta a hatalom, az 50-es években nem is publikálhatott.

A negyven esztendeje, 1981. május 27-én elhunyt Pilinszky János lírai világának középpontjában az európai keresztény tradíció és annak a mindennapok színterén való megjelenítése és állandó újraértelmezése áll. Szövegei szikárak, akár a víz által évszázadok alatt kaviccsá koptatott kövek, ugyanakkor olyan mesterművek, amelyek egyedi és felejthetetlen univerzumává szerveződtek a magyar irodalomnak.

Az 1921. november 27-én Budapesten született költő a fővárosi piarista gimnáziumban érettségizett, ami után jogtudományi, később magyar, olasz és művészettörténet szakos tanulmányokat folytatott, de diplomát nem szerzett. A második világháború – akárcsak egész nemzedékének – traumatizáló élménye volt, s a koncentrációs táborok és hadifogolylágerek visszatérő motívumai költészetének. Első, Trapéz és korlát (1946) című, mindössze tizenkilenc lírai alkotást tartalmazó és csupán negyvenoldalas verseskötetének elismeréseként elnyerte a Baumgarten-jutalmat 1947-ben.

Irodalmi tevékenységét azonban – bár bizonyos művészkörökben igencsak megbecsült alkotó volt – nem nagyon jutalmazta a mindenkori hatalom. Az 1950-es években nem is publikálhatott. A József Attila-díjat viszonylag későn, ötvenéves korában, a Kossuth-díjat pedig nem sokkal halála előtt kapta meg. Az Életünk, a Válasz, az Újhold, az Ezüstkor és a Vigilia folyóiratokban jelentek meg kisebb-nagyobb rendszerességgel versei. 1957-től haláláig az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa volt, amely a költeményei mellett irodalmi, filozófiai, vallásbölcseleti témájú esszéit, kritikáit, tárcáit s egyéb rövidebb szépprózai munkáit adta közre. Egész életében Budapesten élt, bár utolsó éveiben sokat időzött Velemben, Törőcsik Mari és Maár Gyula filmrendező társaságában.

Pilinszky János 1969-ben
Fotó: Fortepan/Hunyadi József

Lírai eszköztára kopárnak ható szűkszavúságára és mímelt egyszerűségére mind metapoétikai, mind érzelmi szempontból elgondolkodtató és megkapó magyarázatot adott egy alkalommal, amikor részletezte, hogy ennek oka: édesanyja – egy gyermekkori baleset miatt sérült és egész életében felügyeletre, gondozásra szoruló – testvérétől, „Bébitől” tanult meg beszélni. Mint fogalmazott: „Az anyanyelvet édesanyám szerencsétlenül járt beteg nővérétől tanultam, aki alig jutott túl a gyermeki dadogáson. Ez nem sok. Persze a világ ehhez hozzátett ezt-azt, teljesen találomra, véletlenül, nagyon különböző műhelyekből. Ezt kaptam. S mivel az anyanyelvben épp az a szép, hogy kapjuk, nem is akarunk hozzátenni semmit… Viszont a művészetben az ilyen szegény nyelv is – ezt a szegények büszkeségével kell, hogy mondjam – megváltódhat. A művészetben a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, minden fogyatékosság teremtő és magasrendű erővé válhat.”

„Költő vagyok és katolikus” – idézik gyakran Pilinszkyt, aki arra a kérdésre válaszolta ezt a frappáns – s naivnak ható, de kétségtelenül filozofikusan egzisztencialista – ars poeticát, amelyben azt firtatták, hogy katolikus költőnek tartja-e magát. A katolicizmus nemcsak alkotói, de emberi magatartásának is az alapját adta, sőt etikai, művészetelméleti, esztétikai hátteret és fundamentumot biztosított számára.

Karcsú, viszont mind tematikájukat, mind szövegminőségüket, mind gondolati mélységüket tekintve „sűrű” köteteiben fontos filozófiai és metafizikai tartalmak jelennek meg, hiszen azokban az ember és az Isten, az anyagba zárt valóság és a szellemi tartalmak végtelensége, a bűnre való megátalkodott hajlam és az erény felé irányuló állandó törekvés összeegyeztethetetlennek tűnő ellentétei egyaránt jelen vannak.

Érett, csiszolt, szinte mérnöki pontossággal megkonstruált szövegei minden kor emberéhez szólnak, hiszen örök érvényű értékeket hordoznak. A fegyenc alakja, aki régi világába visszatérve csak ül és hallgat, az egymásnak feleselő fehér és fekete pápa karaktere vagy éppen a plakátmagányban ázó éjjelek elesettsége mindannyiunk számára ismerős. S ezek Pilinszky János lírai világának alappillérei, aki az emberi kultúrában és az emberi magatartásformákban – derül ki szövegeiből – az istenit, az „emberen túlit”, az örökkévaló tartalmakat kereste. Úgy, hogy közben megőrizte, megörökítette és tisztelte az „örök emberi” tulajdonságokat és sorsokat is. Ahogy írta Amiként kezdtem című versében: „Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. / Mint a fegyenc, ki visszatérve / falujába, továbbra is csak hallgat, / szótlanul ül pohár bora előtt.”