A Belau jelmondata, amit meglehetős sikerrel igyekeznek zenévé komponálni, úgy szól: menedéket adni a modern egyén számára, ahol a hallgató önmagába és a gondolataiba merülhet zenéjük által.
A lemez, címéhez híven, számos színt, azaz inkább azok hangulatát fordítja a zene hullámhosszára. Kedves Péter és Buzás Krisztián muzsikája stílusában sajátos, csak rájuk jellemző, oly módon, hogy bátran merítenek az elődök munkáiból. Tehát akképpen hoznak újat, miként a pop-rock zenében ma már másként nem lehet. Mert lehet hangzásokkal játszani, főleg az elektronikus, hangminta alapú muzsikában, ám lehetetlen vadonatúj harmóniameneteket, melódiákat, riffeket alkotni, amelyre valaki ne mondaná: ezt innen és innen lopták. Pedig hát szó sem lenne lopásról, lévén a 12 hang adta lehetőséget a pop-rock komponisták a végletekig kiaknázták.
De már mikor! Elég csupán a Beatles 1969-es, tulajdonképpeni utolsó munkáját, az Abbey Roadot fülünkbe idézni, a lemezen minden addigi, s aztán következő stílus, alműfaj hallható, főleg McCartney záró „egyvelegében”. Erre tessék, a Led Zeppelin II. albuma letaszította az Abbey Roadot a Billboard-lista éléről. Igaz, a Beatles hamarosan visszavette az albumát megillető trónt. E lemez a Rolling Stone magazin minden idők 500 legjobb albumának 14. helyén (az elsőn, a harmadikon, az ötödiken, a tizediken szintén Beatles, a huszonkilencediken a Zepp bemutatkozó korongja), a Zeppeliné pedig a 75. helyen szerepel.
Eme röpke okoskodást követően térjünk vissza a Belau-hoz. Stíluskavalkád helyett meggyőzően egységes muzsikát alkottak a fiúk. Ismét. E stílusban csupa ismerős hangzás, motívum, hangszerelés olvad egyénivé: a kilencvenes évek electro popja jól megfér az alternatív ipari zenével, az egzotikus hangszerekkel, például a marimbával, az analóg szintetizátorok arpeggiói itt számtalan meggyőző hangmintává alakulnak, a gitártól a muzsikusok által gyűjtött karibi mintákig, de bátran nyúlnak komolyzenei megoldásokhoz, mint mondjuk az An Ocean With No Waves esetében.
