Zűrös időket élünk, a Zűrös Banda új lemezzel robban

,,Az a lényeg, hogy legyen hiteles és ízléses a produktum” – vallja Varga Kornél, a Zűrös Banda alapítója, gitárosa. A zenekar két tagjával, Básits Branka énekessel és Varga Kornél zenekarvezetővel beszélgettünk.

20210423. Budapest Zűrös Banda zenekar Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet Fotó: Kurucz Árpád

– Mennyire mondható zűrösnek ez a banda?

Varga Kornél: Ha a szó szoros értelmében zűrösek nem is vagyunk, de azért mégiscsak ott van hét év a hátunk mögött. Ez idő alatt sok pozitív és negatív hatás ért minket.

– Hogyan emlékszik vissza a megalakulás időszakára?

V. K.: Éppen a Brit-szigeteken turnéztunk Lang János hegedűs barátommal, amikor megszületett a döntés, hogy hazaérkezésemkor keresek magam mellé zenészeket. Barátokból, régi zenésztársakból, olyan emberekből, akiket már „kifüleltem” az évek során, összeállt a banda.

– Milyen stílusban gondolkodtak eleinte, és azóta mi változott a hangzásban?

V. K.: Elsősorban balkáni zenét akartunk játszani, de szeretjük a magyar népzenét is, amit több zenekari tagunk aktívan művel. Az első lemezen még inkább csak a balkáni hangzás került fókuszba, de most már előtérben vannak a magyar nyelvű szövegek, népdalok, feldolgozások és a saját szerzemények is.

– Mit gondol, miért önre esett a választás az énekes szerep betöltésénél? Örömmel fogadta a megkeresést?

Básits Branka: Nagyon megörültem, amikor Kornél felkeresett. Biztos én is egyike voltam azoknak, akiket ,,kifülelt” – ahogyan azt említette. Azonnal szimpatikus lett, hogy egy olyan zenekar játékát hallom, amelyik bátran nyúl a balkáni zenéhez, de bele mer ültetni magyar elemeket is. Ráadásul ezeket merészen vegyítik, játszanak a stílusok igényes kevergetésével, emiatt nem egy szokványos balkáni banda hangzását keltik. Ének terén arra volt szükség, hogy megmaradjanak a balkáni stílusjegyek, de ha magyar népdalfeldolgozásról van szó, akkor is legyen helytálló és odaillő a stílus megformálása.

– Énekesként mi jelentett nehézséget az együttesben?

B. B.: Inkább kihívások voltak. Mindkét lemezünkön vannak olyan feldolgozások, melyekhez én írtam a szöveget. Ilyet korábban még nem csináltam. Próbáltam úgy megírni, hogy népdalszerűek legyenek, de valójában mégsem azok. Énekesként az is nagy kérdés egy ilyen komplex munkában, hogy ha van egy balkáni hangzású számunk, de magyarul kell énekelni, akkor milyen stílusjegyet válasszak a kettő közül a megformáláshoz.

– Hogyan írná le a zenekar jelenlegi stílusát?

V. K.: Nálunk minden mindennel keveredik. Instrumentális és énekes témákban is vannak írottak és ­eredetiek is mind a balkáni, mind a magyar zenei stílusban. Jó példa erre a Palatkai című dalunk, amelyben egy erdélyi mezőségi falu, Magyarpalatka egyik szökős hangszeres dallama szólal meg úgy, hogy magyar szöveget írtunk rá, de a közjátékok saját szerzemények balkáni köntösben.

– Hogyan születnek meg az egyes zeneszámok?

V. K.: Zenekarunk egyik fúvósával, Babcsán Bencével első körben mi ketten ülünk össze, megcsináljuk a zenei alapokat, különböző részeket. Ezeket megharmonizáljuk, elkezdjük játszani, és szépen formálódik, alakul a dal. Ezekről az ötletekről már készítünk hangfelvételt, amit továbbküldünk a zenekar többi tagjának. Így a próbán már senkinek nem ismeretlen az anyag. Már ,,csak” össze kell játszani, és ezután derülnek ki a turpisságok, amikor mindenki beleteszi a saját stílusát, ötleteit.

– Népzenei vagy világzenei együttesnek vallják inkább magukat?

B. B.: Sosem állítottuk és nem is volt célunk, hogy autentikus zenét muzsikáljunk. Ezzel a hangszerfelállással nem is lehetne, hiába is próbálkoznánk vele. Saját hangzást szeretnénk képviselni.

V. K.: Sokan, köztük én sem igazán szeretem a ,,világzene” megnevezést. Nem fontos, hogy milyen besorolásba kerül az együttes, magam sem szeretem kategorizálni a zenéket, szét kell tudni választani és nem összehasonlítgatni őket. Az a lényeg, hogy legyen hiteles és ízléses a produktum.

Básits Branka és Varga Kornél
Fotó: Kurucz Árpád

– Milyen zenei közegből származnak, milyen más műfajok iránt érdeklődnek?

V. K.: Klasszikus zenei képzést kaptam a zeneóvodában, a zenei általános iskolában, később pedig a kóruséneklés volt a legmeghatározóbb élmény, melyet egészen húszéves koromig műveltem. Ezekben az években megszerettem és megismertem rengeteg kórusművet. Ezzel párhuzamosan tizenévesen felfedeztük a Queent, amiben a vokalitás és az igényes összetettség fogott meg már gyerekként is. Fontos tényező volt még a kezdeti Kispál és a Borz. Mindenevő lettem, gitározni magamtól kezdtem el. Egy szerencsés találkozásnak köszönhetően, Lang János barátommal 14-15 évesen beleástuk magunkat az ír népzenébe. Külföldről kaptunk kazettákat ír népzenészektől, amikor még nem volt internet. Ezekről szedtük le a dallamokat, a harmóniavezetést, a ritmizálásokat. Sokat jártunk a Brit-szigetekre tanulni az ottani zenészektől. Életem első két lemeze ír népzenei album volt, amit a Fianna együttessel adtunk ki. Már ebbe is beleszőttünk balkáni elemeket, például bolgár dallamokat.

– Mikor vált fontossá a magyar népzene az ön életében?

V. K.: Mindig is szerettem a magyar népzenét. A Nyíregyházi Főiskolára jártam ének–népzene szakra. Elmondhatom, hogy igazán ott fordultam a magyar népzene felé. Bár komolyan nem játszom semmilyen népi hangszeren, mostanában elkezdtem brácsázni tanulni. A népzenéhez való kötődésemet mutatja az is, hogy 2016-ban megalapítottam a szegedi Fonó Klubot. A Fonó Budai Zeneháznak ez az első állandó vidéki klubja, melynek én vagyok a művészeti vezetője, szervezője. A Fonó szellemiségét igyekszem továbbvinni, tehát az etnodzsessz, a táncházas zenekarok bemutatása és a világzene kerül előtérbe. Ez egy bázis, amit a vírus hátráltat most, de ha lehet folytatni, tele vagyok új ötletekkel.

B. B.: Sokféle zenét hallgatok, a nép- és világzenéken kívül dzsessz és klasszikus zene is felcsendül otthon. Autentikus kategóriában a Balkán világa az, amit nemcsak szakmai füllel hallgatok. Gyerekkoromban nagy hatással volt rám a közeg, ahonnan származom, és annak zenéje, tehát a szerb népzene. Ezekhez az élményeimhez tartoznak még az otthoni bálok és azok a muzsikák, amelyek a rádióban szóltak. Ebből merítkezem, de erre folyamatosan újabb rétegek rakódnak, ahogy egyre több műfajjal megismerkedem.

– A magyar népzenével is megmaradt a kapcsolata?

B. B.: Az egyetemi éveim alatt sokkal szorosabb volt a magyar népzenével való kapcsolatom. Azóta kicsit eltávolodtam, de ez nem azt jelenti, hogy kevésbé szeretem, hanem másfelé mentek az útjaim. Nagyon keveset művelem autentikus formában a magyar népzenét, ugyanis úgy gondolom, hogy rengeteg olyan zenész és énekes van, akik nálam sokkal jobban, hitelesebben és talán nagyobb szívvel éneklik a magyar népdalokat, mint én. Emiatt ezt a saját törekvéseimből kihagytam, de természetesen szívesen elvállalom az ilyen felkéréseket is, nem zárkózom el. Nekem inkább a balkáni népzene az erősségem, és tőlem erre van szüksége a szakmának.