A szegedi lap első száma 1947 tavaszán jelent meg, és hamarosan az egyik legfontosabb szellemi erőtérré vált, amely nemcsak a csonka Magyarország irodalmi alkotásait tette közkinccsé, hanem felkarolta és támogatta a határon túli magyar írókat, költőket is. Ez rendkívül fontos misszió volt, hiszen a kommunista Magyarország internacionalista és nemzetellenes politikája nem foglalkozott az elszakított területeken élők sorsával, a magyar kultúra számukra a trianoni határokon belülre szorult. A kádári konszolidáció idején a pártállam mégis gyakorolt némi gesztust az értelmiség irányába, és törekedett arra, hogy valamiféle „szövetségi” rendszer látszatát tudja felmutatni. Hatalomtechnikai megfontolásokból szűk keretek között ugyan, de utat engedett a nemzeti kérdésnek, így válhattak egyes irodalmi szerkesztőségek, mint a Tiszatáj, a Kárpát-medencei magyarság kulturális egységének őrzőivé, és egyúttal az ellenzéki mozgalmak központjaivá.
Az aczéli kultúrpolitika kiszámíthatatlansága bizonytalansághoz és bizalmatlansághoz vezetett az értelmiség körében, nem lehetett előre megjósolni, hogy ki és miért kerülhet a tűrt kategóriából a tiltottba, vagy válik a teljes kitaszítottság után a párt által elfogadott alkotóvá egyik napról a másikra. Ezek a manipulációk a mindennapok alkotóelemei voltak és fokozták az értelmiség kiszolgáltatottságát, miközben a rendszer liberalizációjának bizonyítékaként egyre több kritikai élű írás megjelentetését engedélyezték. A hetvenes évek elejétől élénk viták zajlottak a nemzettudatról és a történelemszemléletről, művészeti alkotások jelentek meg a sztálinista idők borzalmairól, sőt a nyolcvanas években már a kádári konszolidáció ellentmondásos világát is filmvászonra lehetett vinni. Mégis rendszeresen voltak nagy visszhangot kiváltó retorziók: Csoóri Sándor Egy nomád értelmiségi című esszéjét 1980-ban letiltották, majd két évvel később egy másik írásáért teljes szilenciumra ítélték az írót, de általános felháborodást váltott ki Kulin Ferenc leváltása is a Mozgó Világ éléről 1983-ban.
