Bon Jovi tíz év után ismét a mozivásznon

Soha nem gondolta volna az ember, hogy már annak is örülni fog, hogy moziban láthat koncertet. A koncert ugyanis stadionba való. Mégis feledhetetlen élmény volt Bon Jovit és zenésztársait újra a színpadon látni. A hasonlóan moziban bemutatott Nick Cave-koncerthez képest ráadásul most a néző a párja mellett ülhetett, és nem kellett kihagyni két széket egymás között.

Bon Jovi és zenekara ugyanis közönség nélkül adta elő dalait Fotó: Pannonia Entertainment

Hiába ül az ember az óriási mozivászon előtt, és még véletlenül sem a stadionban táncolva énekel, akkor is elementáris erővel tör át az energia időn és téren át, amellyel Bon Jovi énekli az It’s my life (Ez az én életem) című dalát. A néző pedig azon veszi észre magát, hogy halkan, de megszólal, suttogva mondja a szöveget: „Ez az én életem / Most vagy soha / Nem fogok örökké élni / Csak élni akarom az életem, amíg élek.” Aztán kicsit hangosabban: „It’s my life.”

Jon Bon Jovit egyébként éppen tíz éve láthattuk utoljára a mozivásznon, akkor a Szilveszteréjjel című, Garry Marshall által rendezett (lapunk kultikus filmek sorozatában nemrég elemzett) filmben játszott rocksztárt, akit rendesen meg is pofoz egy lány, mert csúnyán elhagyta. Aztán persze a rockzenész rájön, hogy ő az élete párja, csak így már kétszer annyit kell udvarolnia, hogy visszaszerezze a lány bizalmát. A valóság Bon Jovi esetében azonban még ennél is romantikusabb. Az igazság az, hogy a rockzenésznek gyönyörű családja van, szerelme, akit középiskolás kora óta ismer és szeret, négy gyermekkel, három fiúval és egy lánnyal ajándékozta meg. Mindez látszik is az óriási mozivásznon, az egy esztendő híján hatvanéves Bon Jovi egy kiegyensúlyozott, harmonikus ember benyomását kelti, nem pedig egy idegbeteg rocksztárét. Bon Jovi és a mozivászon egyébként is jól megfér egymással, temérdek filmben játszott korábban, például az 1996-os Felforgatóban vagy az 1998-as Kisvárosi intrikákban.

Bon Jovi-moziban bemutatott Drive-in Night című koncertje nem kezdődött túl jól. A néző eleinte azt látja, hogy a zenészek nem játszanak. Zenélni zenélnek ugyan, de sehol egy áttörés. Nincs igazi játék, üveges szemek vannak, tisztességgel előadott nóták. Bon Jovi és zenekara ugyanis közönség nélkül adta elő dalait, a közönség nélküli koncert pedig olyan, mint a buborék nélküli szóda. Hiányzott a pezsgés, az energia, a pörgés, nem mentek át lélektől lélekig az üzenetek, hakninak tűnt az egész, a néző pedig ült csak némán, és egyáltalán nem értette, hogy mire ez a felhajtás.

Ám történhetett valami, ami nem látszódott, nem volt érzékelhető. Egyik pillanatról a másikra elkezdtek zenélni, már lélektől lélekig ért a dallam, már érezhető volt, hogy a kimondott szavaknak súlyuk is van, megváltozott minden, talán még a madarak is hangosabban énekeltek a parkban, de az szerencsére nem hallatszódott be a moziterembe.

Bon Jovi és zenekara közönség nélkül adta elő dalait
Fotó: Pannonia Entertainment

Valószínűleg soha senki nem jön rá, hogy mi történhetett, de az biztos, hogy iszonyatosan nehéz lehet egy zenésznek rajongói visszajelzések nélkül játszani. Ez a film szépen bemutatta, hogy a közönség energiája nélkül egy zenekaron már csak a csoda segíthet, különben nem lesz pezsgés, különben erőtlen lesz az előadás. A zenészt figyelve egyébként lehetséges, hogy mégis ki tudja találni a néző, mitől indult be a koncert. Valószínűleg a zenész fejébe bevillanó emlékképektől. Azok a múltbéli pillanatok menthették meg az előadást, amelyekben Bon Jovi lelki szemeivel egy emberként látta énekelni a közönséget, amikor egy emberként táncolt több tízezer rajongó, amikor megérkezett az az energia a nézők soraiból, amelyet a zenész átalakítva és megtízszerezve ad vissza. A zenészeknek el kellett képzelniük a közönséget; nem ment könnyen, de mégis sikerült. A koncert utolsó néhány száma visszaröpített mindenkit a fiatalkorába, azokba az évekbe, amikor még könnyűnek tűnt, hogy megvalósítsuk az ál­mainkat, és mondhassuk: ki fogunk állni az igazunkért, ez a mi életünk.