A Kisházi Ödön munkaügyi és Benke Valéria művelődésügyi miniszterek által jegyzett dokumentum igyekezett a legtöbb addig még nyitva maradt részletkérdésre megoldást találni, persze csak a szocialista elvárásoknak megfelelően. A tánctanárok, hangszeres oktatók kaptak lehetőséget, hogy egyszerre több helyen is dolgozzanak, a lényeg az volt, hogy a heti negyvennyolc órás munkaidőt töltsék ki (akkor még a szombat is munkanap volt), illetve a különböző helyeken lehetőleg egyforma időtartamra kössék a munkaviszonyról szóló szerződéseiket, de megengedték nekik azt is, hogy megbízással kössék le őket egy-egy művelődési házhoz. A tárcavezetők együttes rendelete körültekintően rendelkezett a bérezésről is, az már más kérdés, hogy a korábbi helyzethez képest, amikor még a tánciskolák államosítása előtt magánúton taníthatták a táncot, sokkal többet tudtak keresni, mivel akkor még nem volt megszabva felső határ a tánctanárok fizetésében. Ezúttal azonban „eszi, nem eszi, nem kap mást” alapon meghatározott bérezést vezettek be náluk, nagyon kis mozgásteret engedve meg nekik ebben. A jogszabály szerint a minden társastánctanfolyam megkoronázásának számító össztáncok bevételéből tíz-tizenöt százalékot kaphattak a tánctanárok (a mozgástéren belül bizonyára egyedi megegyezés alapján döntöttek az összegről), ami viszont nem lehetett kevesebb, mint harminc, és nem lehetett több, mint százötven forint. Itt is érvényesült tehát a kommunizmus jó öreg ideológiája, az egalitarianizmus, mert hiába volt valaki messze földön ismert és kitűnő tánctanár, és tódultak a tanfolyamaira, egy bizonyos plafon fölött nem kereshetett. Ahogy persze a leggyengébbeket is védték azzal, hogy egy adott szint alatt nem kereshettek, megtartva ezzel a pályán a legkutyaütőbbeket is.
Meg lehetett ezt ideologizálni azzal, hogy az elesetteket védték, csakhogy ez ebben az esetben azt jelentette, hogy a kontárokat is támogatták.
Minden eshetőségre felkészülve még azt is leszabályozták, hogy a társastánctanfolyamokon – az össztáncokon kívül – legkevesebb húsz, legfeljebb ötven fő vehet részt, a túl nagy csoportosulás ugyanis egészen biztosan nem lehetett a rendszer ínyére. A pártállam még azt is meghatározta, hogy egy tanfolyamnak minimum huszonnégy tanórát kellett tartalmaznia, és ezenfelül számolták még az össztáncokat. Ez utóbbi volt az, amiért gyakorlatilag minden fiatal járt a társastánckurzusokra, mert itt lehetett rá esély, hogy rock and rollt is táncolhassanak, feltéve, ha rátermett beatzenekar húzta a talpalávalót. Össztáncokon és szalagavató bálokon az Omega és a Metro is zenélt a kezdeti időkben, ahogy szinte az összes élvonalbeli könnyűzenei formáció megtalálható volt ezeken a rendezvényeken. Szintén a nagyobb csoportosulás elkerülése és a hatékonyabb kontroll volt a cél azzal, hogy egy tánctanárra legfeljebb száz táncos juthatott egy-egy össztánc alkalmával.
