Műtárgyaukció és identitásvásár a Marriott Hotelben

A hazai műtárgypiaci kereslet, a vásárlóerő évek óta tartó növekedésének a folytatódása volt érzékelhető a Kieselbach Galéria és Aukciósház történetének a 65. aukcióján hétfőn, a pesti Duna-korzón lévő Marriott Budapest Hotelben. Százötvenmilliónál koppant legnagyobbat a kalapács.

Ősi László: Legenda (Éljen a király) című 2020-as képe a kalapács alatt Fotó: Éberling András

A felfokozott érdeklődés és a járványhelyzet miatt csak előzetes ­regisztrációt követően lehetett bejutni az árverési terembe. A pezsgővel kínált közönség elegáns volt és titokzatos. Az avatott szemek felismerhettek néhány ismert műgyűjtőt, mecénást, jómódú embert a közönség soraiban, de a licitálást gyakran nem ők maguk végezték, a tábláikat megbízottjaik emelgették a teremben. Ám a legnagyobb vevők még náluk is jobban meg kívánták őrizni inkognitójukat, ők az aukciósház alkalmazottai közvetítésével telefonon vagy interneten keresztül licitáltak. Egy-egy izgalmas licitcsörte hatására sokszor felforrósodott a hangulat, ami az érdeklődő közönséget is magával ragadta.

Ahogy az már az előzetesen kibocsátott elegáns katalógusból kiderült, a 232, árverésre bocsátott kép zömét ezúttal is a XX. század első felének a legrangosabb magyar mesterei alkották. A vásznak nagyobb részének kikiáltási, illetve leütési ára egy- és hárommillió forint között mozgott, de nem kevesebb, mint húsz mű esetében tízmillió feletti kikiáltási árat is olvashattunk. Utóbbiak elkeltét a közönség tapssal jutalmazta.

Tapsot kapott Barcsay Jenő Csendélet almákkal című, 1927-es olajképe, amelynek az ára 24 millióról indult, és végül 42 millió forintért kelt el, ami életműrekord. A kép különlegessége, hogy a festő „elveszett korszakából” való, amelynek képeit maga a művész semmisítette meg – szerencsére nem maradéktalanul. E korszakában Aba-Novák Vilmos hatása érezhető, akinek Szolnoki lacikonyha című, 1934-es alkotása szintén 24 millióról indult, majd negyvenmillióért kelt el.

Ősi László: Legenda (Éljen a király) című 2020-as képe a kalapács alatt
Fotó: Éberling András

Ferenczy Károlynak több nagybányai képe is kalapács alá került, a Kilátás a műteremből című, 1900-as művét 55 millióért kiáltották ki, hogy végül nyolcvanmillióért találjon gazdára. A legiz­galmasabb képek közt volt Vaszary János San Remó-i virágkosár című, 1930-as olajképe, amely hatvanmillió­ért kelt el, illet­ve különleges figyelem övezte Mednyánszky László Hadifoglyok karácsonya című, 1915-ös alkotását, amely 65 millióról indult, és 85 millióig ment fel érte a licit. E művet házigazdánk, Kie­selbach Tamás az alkotó egyik legfontosabb műveként értékelte. Izgalmakat keltett a Bernáth Aurél legjobb korszakából való, Walchensee (Tóparti út) című, 1927-es pasztellképe is, amelyet 28 millióért vittek el, de a legnagyobb eseményt mégis Tihanyi Lajos Csendélet cserepes virággal, kancsóval és citromokkal című, 1909-es vászna tartogatta, amelyet százmillió forintért kiál­tottak ki, hogy végül százötvenmilliónál koppanjon a kalapács – ami azt jelenti, hogy boldog tulajdonosa a jutalékkal, adókkal együtt nagyjából 185 milliót fizetett ki érte.

– Ez az összeg soknak tűnhet, de nemzetközi kontextusban nézve nem az – szögezi le Kieselbach Tamás művészettörténész-műtárgykereskedő. – Tihanyi Lajos az egyik legjelentősebb modern festőnk, aki e képet abban a korszakában festette, amikor teljesen szinkronban dolgozott a párizsi művészek legnagyobbjaival. Mint tudjuk, később Berlinbe, majd Párizsba emigrált. Halála után a hagyatéka ugyan jelentős részben hazakerült, de éppen a korai, legizgalmasabb korszakából így is nagyon kevés műve maradt fenn: megsemmisültek, vagy jobb esetben szétszóródtak a világban. Azonban a meglévők között is akad néhány olyan kvalitásos festmény, amely nyugodt szívvel a korszak világhírű fauve-mestereinek képei mellé állítható. Ezek sorába tartozik a most árverezett, 1909-ben készült csendélet. Az érte kifizetett mintegy 600 ezer dollár egészen más megvilágításba kerül, ha összevetjük azoknak a világnagyságoknak az aukciós áraival, akikkel Tihanyi Lajos egykor együtt állított ki Párizsban. Matisse egyik képét analógiaként be is tettük a Tihanyi-festményhez készített katalógusba: az egykor a francia divatmágnás, Yves Saint Laurent gyűjteményéhez tartozó csendéletet 2009-ben 35 millió dollárért adták el. Akárhogy is nézzük, ez majdnem hatvanszorosa annak, amit a Tihanyi-képért kifizettek. Arról nem is beszélve, hogy két évtizede nálunk még egymillió forint körül mentek el a legjobb magyar alkotók művei – innen, a szocializmus évtizedeinek mesterségesen alacsony árszintjéről kellett felépíteni a magyar képzőművészet jelenlegi presztízsét. Ma már szerencsére olyan korszakot élünk, amikor egyre tőkeerősebb a hazai közönség, és jobban meg is becsüli az értékeinket. Tagadhatatlan, hogy a műalkotásokat egyre többen tartják jó befektetésnek, miközben a legtöbb gyűjtő számára nem ez az elsődleges szempont: jobban érdekli őket a mű kvalitása, szépsége, az abból sugárzó pozitív energiák, a benne testet öltő történetek izgalma. Festményt és szobrot vásárolni és birtokolni emiatt más, emiatt kínál sokkal több örömöt, mint bármely más befektetési forma. A magyar vásárlóközönség elsősorban a hazai művészek alkotásai iránt érdeklődik, ezen a területen emelkedtek legjobban az árak az elmúlt évtizedek során. Ennek a folyamatnak az egyik legörvendetesebb következménye, hogy elkezdtek visszaáramlani az országból korábban elkerült művek. Erre ezen az aukción is több példa akadt: Batthyány Gyula Matrózok vagy éppen Feszty Árpád Találkozás a gémeskútnál című festménye is külföldről tért vissza Magyarországra. Egyik képet sem ismertük korábban, de most ismét részévé válhatnak kulturális örökségünknek, végső soron pedig beépülhetnek közös identitásunkba.