Világsztárok és magyarok egy színpadon, Pakson

A tavalyi virtuális paksi Gastro Blues Fesztivál után most ismét, immáron huszonkilencedik ízben, június 28. és július 4. között élőben szól a blues, a rock, a magyar népzene, csordul a méltán híres tolnai szőlőnedű, és gőzölögnek a bográcsokban rotyogó finomságok, köztük persze a legendás dunai halászlé.

Erre a fesztiválra mindenkinek el kell mennie egyszer Fotó: Molnár Gyula

Mint évtizedek óta annyiszor, most szintén Paksra látogatnak a határon túlra szakadt országrészek magyar zenészei, zenekarai. Nem lehet oka panaszra az atomvárosnak, amennyiben olyan testvérvárossal dicsekedhet, mint Galánta. Mire rávágjuk menten: Szarka fivérek, Tamás és Gyula, Ghymes. Aztán ott van a kárpátaljai Visk a Pál családdal. Szalonnával, húgával, Eszterrel, édesapjukkal, Pál Lajossal. Vagy a székelyföldi Kézdivásárhely, Gáspár Álmos, a Kormorán hegedűsének a szülőhelye. No és a délvidéki Zenta, ahol pedig a Kormorán énekesnője, Fehér Nóra látta meg a napvilágot. Így könnyű, mondhatnánk, ilyen „muzikális” testvérvárosokkal.

Nem kell testvérvárosi kapcsolat, hogy ismét fellépjen Chris Farlowe, aki Pakson vette fel 2005-ös, Hun­gary for Blues című albumát. Idei buliján a HBB kíséri. Mielőtt örvendezni kezdenénk: nem alakult újra a Hobo Blues Band, ez a HBB Farlowe régi partnere, a Hamburg Blues Band. Nem sokkal fiatalabbak a Hobónál, 1982-ben alakultak, s olyan legendák fordultak meg a bandában, mint Clem Clempson, a Humble Pie szólógitárosa, akit Miller Anderson váltott a poszton, aki annak előtte a Keef Hartley Bandban vagy éppen a Savoy Brownban tépte az „ezüstös hangú húrt”. S itt fújta haláláig a Colosseum legendás szaxofonosa, Dick Heckstall-Smith.

A tavaly nyolcvanadik születésnapját ünneplő Chris Farlowe, mielőtt a Colosseum énekese lett, megjárta a ­Crazy World of Arthur Brownt Heckstall-Smith-szel és Carl Palmerrel. A virtuóz dobossal később elkerülték egymást az Atomic Roosterben, mert Palmer az Emerson Lake and Palmerben folytatta.

Más világsztárok is érkeznek a fesztiválra: Robben Ford Bill Evans társaságában.

Ford apukája countrymuzsikus volt, így nem meghökkentő, hogy három fia ugyancsak zenész lett. A kicsi Robben szaxofonozni tanult, mígnem meghallotta a Paul Butterfield Blues Band lemezén Mike Bloomfield gitárjátékát. Mert az bizony olyan volt, hogy B. B. King és Buddy Guy is elismeréssel bólintottak rá. Amely bólintás fehér bluesmuzsikust keveset illetett, talán csupán Derek Truckst, a csodagyerekként indult slide-mestert – kinek felesége a gyönyörű és káprázatos tehetségű blues énekes-gitáros, Susana Tedeschi –, vagy Derek példaképét, Duan Almannt – az ő Almann Brothers Bandjében dobolt a nagybátyja.

S hogy valahára visszakanyarodjak Robben Fordra, már mint gitáros 17 esztendős korában megalapította a Ford Blues Bandet, természetesen a testvéreivel. Később dzsesszgitárosként varázsolta el a nagyérdeműt. Virtuóz tudását például Miles Davis zenekarában pallérozta. Nos, akik a legendás trombitás együttesébe bekerülhettek, azok mind legendássá váltak: John Colt­rane, Herbie Hancock, John McLaughlin, Wayne Shorter, Ron Carter, Joe Zawinul, John Sco­field, Marcus Miller, Wynton Marsalis, vagy Bill Evans. Egy másik, ezen a néven, a dzsesszzongorázás megújítója. Ám a mi Evansünk szintén csatlakozott Davis zenekarához, mindössze 23 évesen. Sőt a szaxofonos egy másik ex-Miles Davis-essel a gitárvirtuóz Mike Sternnel is járja a világot. Nem véletlen a paksi koncert címe: Miles, blues and beyond.

Sztárvendég az örökifjú Bikini
Fotó: 29. Nemzetközi Gastroblues Fesztivál

Jut színpad olyan hazai sztárnak is, mint a Bikini. A zenekar, amelyik a Beat­rice pártállami szétveretését követően a Dinamit zenészeivel a rock­életből az ellehetetlenülésbe száműzött Nagy Ferót hozta vissza a pályára. A Beatrice és a Bizottság sajátos elegyét játszó, ma Ős-Bikini néven futó formációnak Feró távozása után D. Nagy Lajos lett a frontembere. Vele a nyolcvanas évek második felének vezető rockzenekarává váltak. Csúcsra érésüket őrzi a Temesvári vasárnap című 1990-es dupla koncertalbum. A korongok híven őrzik a rendszerváltozás, a szabadság, a trianoni határok lelki leomlásának az eufóriáját.

Németh Lajosék sztárzenekarnak járó turnéról érkeztek vissza Moszkvából a Petőfi Csarnokba. A Szovjet­unióban nem tudósítottak a keleti blokk összeomlásáról, a romániai megmozdulásokról, hogy Tőkés Lászlót élőlánccal védték magyarok és románok a kommunista hatalom kitelepítési szándékának a végrehajtásától. Hogy végül kivezényelték a hadsereget, amely a tüntetők közé lőtt. Hogy a Securitate a kórházba került sebesülteket kivégezte, holttestüket elégette s a szenny­vízcsatornába szórta. Hogy hiába vette át a háromszázezres város irányítását százezer tüntető, Ceaușescu rájuk küldte a Zsilvölgyi bányászokat az ő bunkósbotjaikkal, akik aztán átálltak – az akkor már – forradalmárok oldalára, csakúgy, akár a katonák. Ezt látva Lajos azonnal jótékonysági koncertet szervezett Temesvárra, ahol katonai sorfal közt léptek fel a színpadra, ám az egyenruhások kisvártatva félmeztelenre vetkőzve csápoltak az első sorokban.

Nem lenne sajátosan magyar a fesztivál pusztán attól, hogy a fenti világsztárok mellett a honi bluesélet meghatározói szintén fellépnek, de attól már annál inkább, mert a hagyományos gasztronómiánk mellett Kárpát-medencei muzsikánk is megmutatja magát a templomi koncerteken.