A kultúrpolitikai szigorítások lenyomata

A pártállami rendszer egyebek mellett arról is nevezetes volt, hogy informális úton dőlt el számos fontos ügy akár a közpolitikában, akár a kulturális életben. A telefonos „leszólások” és utasítgatások azonban mégsem voltak légből kapottak, mert a parancsok adói mindig a szocialista elveknek akartak megfelelni, akár úgy is, hogy konkrétan az adott témáról nem is szólt semmiféle jogszabály. Hogy ez utóbbi ne történhessen meg túl sokszor, Kádárék adtak a látszatra, és még az arcpirítóan ritkán, évente alig néhányszor ülésező Országgyűléssel is hozattak törvényeket a számukra különösen nagy jelentőséggel bíró témákban. Ez történt a közművelődési törvény esetében is negyvenöt éve, 1976-ban, amikor a könnyűzenét érintő kérdések is napirendre kerültek.

Fotó: Fortepan / Urbán Ádám

Jó öreg pártállami szokás szerint azonban nem ment túl gyorsan ez a folyamat, először az MSZMP KB hozta meg – természetesen a legfelsőbb vezető plénum, a politikai bizottság nyomására – 1974-ben a közművelődési határozatot, ami után az MSZMP XI. kongresszusa is megtárgyalta ezt a témát 1975-ben, s ezt a Hazafias Népfront koordinálásával 1975 márciusában – kicsit a demokráciát is álságosan eljátszva – széles körű vitára bocsátották, amelynek során ezernél több észrevétel jutott el a Kulturális Minisztériumba. Az 1976. évi V. szám alatt jegyzett közművelődési törvény előkészítésekor a kodifikációs folyamatot segítette elő a Minisztertanács egyik 1974-es határozatával létrehozott Országos Közművelődési Tanács, amelynek elnöke maga Aczél György volt. Fő feladatuk a közművelődési fejlesztési elképzelések, irányelvek, javaslatok előterjesztése és a közművelődés-politika megvalósulásának értékelése volt. Ebbe pedig bőségesen beletartozott az is, hogy például a szocialista eszmék világszintű terjesztését felkaroló akciókban a rockzenekarok miképp veszik ki a részüket a szolidaritási rockfesztiválokkal.

A kádári vezetés különböző szinteken a lehető legaprólékosabb ügyekben is hallatta a hangját, nem egyszer operatívan is beavatkozva a folyamatokba. Az állami intervenció egyik ékes bizonyítéka az Országos Rendező Iroda (ORI) és a magánszervezésű műsorok ellenőrzése volt, amelynek mind hatékonyabbá tétele érdekében a Központi Népi Ellenőrzési Bizottsággal (KNEB) tárgyalt a kulturális tárca. Nem meglepő módon az itt felmerülő kérdések arra irányultak, hogy milyen szankciókat lehet alkalmazni a renitens zenészek és az őket felléptető helyszínek ellen. A megbeszéléseken a rendező szervek költségvetésének ellenőrzése mellett a könnyűzenei koncerteknek a párt műsorpolitikájával való összehangolását és a rendezvények tartalmi jóváhagyásának mikéntjeit taglalták. A Kulturális Minisztérium képviselői azt ajánlották a KNEB munkatársainak, hogy ne csak a tanácsi fenntartású intézményeket vizsgálják, hanem a zenészeket is, valamint állapítsák meg, kik voltak a legtöbbet foglalkoztatott művészek, mert őket jobban kellett ellenőrizni, illetve elsősorban a közepes és a kistelepüléseken figyeljék meg a fellépők viselkedését. A minisztérium részéről ezenkívül problémaként merült fel a tánciskolák, a klubok és a művelődési házak, a média, valamint a könnyűzenei intézményekkel kapcsolatos kérdések megválaszolásának igénye. Ugyanakkor a közművelődési törvény szellemiségét szolgaian követő elvi kinyilatkoztatásokat tett a kormányzat a párt iránymutatásai alapján, amelynek kézzelfogható nyomai Orbán László kulturális és Pozsgay Imre kulturális, majd művelődési miniszter megnyilvánulásai között olvashatók, leginkább valamely konkrét ügy kapcsán.

Liszt Ferenc tér. Ünnepi könyvhét, dr. Orbán László, a művelődésügyi miniszter első helyettese megnyitja az eseménysorozatot
Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr

Az 1976. évi V. törvény a közművelődésről általános rendelkezései között szerepelt az, hogy a szocialista eszmék által kulturáltnak mondott szórakozás feltételeit hogyan teremtsék meg a rendező szervek. A második fejezetben külön hangsúlyt kapott az „ifjúság sajátos művelődési érdekeinek képviseletéről” szóló paragrafus, amelynek teljesítése a szakszervezetek és a KISZ feladata lett, és ennek megfelelően immáron nemcsak az ORI rendezhetett nagy koncerteket, hanem alkalomadtán a szakszervezetek, illetve a KISZ is. Utóbbiak találták ki 1976-tól a szolidaritási rockfesztiválokat, ahol többek között a Piramis és a P. Mobil játszott, és ugyanígy a Fekete Bárány Fesztivál is a KISZ-esek találmánya volt 1980-ban az Ifjúsági Magazinnal karöltve. A közművelődési intézményeknek ugyanakkor törvény szabta feladata lett az amatőr művészeti csoportok – ide tartoztak az ORI-engedély nélküli popzenekarok is – és a klubtevékenység elősegítése, és a törvény külön hangsúlyozta a művelődési otthonok jelentőségét a szabadidő kulturált eltöltésében.

A média szereplőitől is a színvonalas szórakoztatást várták el, ami egyet jelentett a szocialista erkölcsnek és világnézetnek megfelelő kultúra terjesztésével: „A szórakoztatás intézményei kötelesek gondoskodni az igényes szórakozás feltételeiről, a műsorok minőségének javításáról és rendszeres ellenőrzéséről. A szórakoztató tevékenység nem sértheti a közízlést, az alapvető szocialista eszményeket és nemzeti értékeket.”

Ez utóbbi kitétel a proletár internacionalizmus főbb vonásainak ismeretében különösen visszásan hat, hiszen a Kádár-rendszer sok mindent csinált, de azt végképp nem mondhatjuk, hogy a nemzeti értékeinket ápolta volna. A törvény világossá tette, hogy a tanácsi rendszeren és az azokat felügyelő Minisztertanácson keresztül végezte a pártállam az ellenőrzést, ami azonban csak részben volt igaz, hiszen rajtuk kívül a könnyűzenei intézmények számos alkalommal végeztek cenzurális tevékenységet, többször pedig a párt valamely szerve adott erre közvetlen utasítást.

A közművelődési törvény úgynevezett kerettörvény volt, amit az akkori kormánynak megfelelő jogosítványokkal rendelkező Minisztertanács egy 1976-os határozatával hajtottak végre. Ennek harmadik pontja arról szólt, hogy a tanácsok művelődésügyi osztályai hagyták jóvá a művelődési házak és otthonok munkaterveit, illetve ellenőrizték azok végrehajtását, miáltal a könnyűzenei koncertek engedélyezése és ellenőrzése is a jogkörükbe tartozott. Ez elméletileg az engedélyre váró zenés műsorok előzetes megtekintésével kellett volna párosuljon, ám ennek életszerűsége egyenlő volt a nullával, hiszen nemigen volt arra kapacitása egy települési tanácsnak, hogy az alkalmazottaival ott helyben meghallgattassa az egyik vagy a másik rockbandát, mielőtt felléptek volna. A tanácsoknak ezen túlmenően az akkoriban újonnan épülő lakótelepekhez tartozó művelődési otthonok megépíttetése is feladata lett, amivel az ott élőknek kellett a szocialista erkölcsnek megfelelő művelődési lehetőségeket nyújtaniuk. A törvényben és ebben a határozatban foglalt kötelezettségek teljesítését az Országos Közművelődési Tanács ellenőrizhette. A szórakoztató tevékenység koordinálásával a Belkereskedelmi Minisztérium csatlakozásával tárcaközi bizottságot bíztak meg, amitől a pártállami értelemben vett színvonal-növekedést várták, ide sorolva a rádió és a televízió műsorait is. A közművelődési törvény összességében tehát az új gazdasági mechanizmus 1972-től kezdődő visszarendeződésével járó kultúrpolitikai szigorítások egyik pregnáns lenyomata, amelynek következtében a könnyűzenészek élete egyelőre egyáltalán nem vált könnyebbé.

(A borítóképen DVTK-stadion, Rockfesztivál 1973-ban, színpadon az ős-Generál együttes. Forrás: Fortepan/Urbán Tamás)