Kedvencem Maku, a szalamandra és Tócsni, az olajcsepp – sose hittem volna, hogy egy mesében egyszer efféle szereplővel találkozom, akinek mondataira nemcsak a mesét hallgató gyermeknek, hanem a mesét mondó, autóvezető, adófizető, szavazóképes felnőttnek is érdemes figyelnie: „Anuk elgondolkozott. Úgy tűnik, Tócsni ittléte szorosan összefügg azzal, hogy majdnem ő lett a Világnagy Erdő legfeketébb rókája. Biztosan akkor került a farka hegyére, amikor a vízen úszó olajfolt útját állta. Azóta utazhat vele. Tócsni megállás nélkül magyarázott.
– Egyébként idősnek tűnök? Mert az vagyok ám! Most már én is felnőttnek számítok – dicsekedett. – De babakoromban még másmilyen voltam, fel sem ismertél volna. Mert mi, olajcseppek sok-sok átalakuláson megyünk keresztül, mire érett kőolajkorba lépünk. Több millió év kell hozzá, hogy ilyen csinos legyek, mint amilyennek most látsz – mondta Tócsni, és vidáman körbeperdült. – Jó sok idő telt el, mire az elhalt tengeri élőlények maradványaiból ilyenné formálódtam… Különleges kőzetlakosztály és nagy nyomás kellett hozzá – vette sorra keletkezésének körülményeit a kis csepp. – De a hosszú nyugalom után hirtelen minden összekuszálódott. Mióta fent vagyok, olyan gyorsan történnek az események. […] Először izgalmasnak tűnt… de most már… szívesen visszamennék a mélybe – sóhajtott.”
Névery Dorottya: Kalandok a Világnagy Erdőben. Gingko Kiadó, 2021. Gödöllő.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!