Bájos állatmesék egészséges didaktikával

Jelen kultúrkorszakunkban, amikor a távok egyre rövidebbek, joggal vágyunk kifinomultabb, és ha lassabban is, de valamivel tovább ható, inspirálóbb didaktikára.

A világ minden táján, de nálunk, Kelet-Közép-Európában talán különösen kissé összerezzennünk, ha valamin a didaktikus, magyarán tanító jellegű címkét látjuk. Hisz tele vagyunk ideo­lógiai alapon erőlködő művek befogadói élményeivel, mint amikor a Bob és Bobekben a nagyobbik nyuszi azzal ébresztgette reggel a kisebbiket, hogy megyünk dolgozni, mert a munka nemesít. De gondolhatunk a jóval magasabb művészi értéket képviselő állatmesékre Aiszóposztól (és La Fontaine-től és Heltai Gáspártól), amikben a normális élethez szükséges tudás átadása általában a szereplők megevésében, agyonverésében, fölkoncolásában artikulálódik. Kétségkívül hatásos, legalábbis rövid távon. Jelen kultúrkorszakunkban, amikor a távok egyre rövidebbek, joggal vágyunk kifinomultabb, és ha lassabban is, de valamivel tovább ható, inspirálóbb didaktikára. Szerencsénkre új források mindig föltörnek, újabb impulzusok mindig fakadnak.

Névery Dorottya Kalandok a Világnagy Erdőben című mesekönyve Édes Piroska rajzaival kedves bájjal, szeretettel nevel, s közben egy pillanatra sem lesz a dolog tanmeseszagú. Hanem, mint minden tisztességes mese az idők kezdete óta, indirekt módon, példázatként lesz gondolat- és – reméljük – tettébresztő. A Ragacsos mesében az öreg pele látja be, hogy hiába gyűlik kamrájában több mag és bogyó, mint amennyit valaha megehet, cserébe az általa faragott, népszerű fenyőgyanta-figurákért, ha a fenyők ágai elszáradnak az állandó gyantacsapolástól, meg az ő dereka sem bírja a tömegtermelést. Így inkább megtanítja a Világnagy Erdő kisdiákjait újra és újra fölhasználható gyantagyurmát készíteni a fenyőragacsból.

Gesztenye, a süni is rájön, hogy nem érdemes kezelhetetlen mennyiségű naspolyát fölhalmozni, jobb, ha elhívja barátait, akikkel aztán nemcsak a lakoma meg a mulatság járja, hanem a közös lekvárfőzés is a megnyomódott naspolyákból. Vagyis az a bölcs hagyomány, amit a régi paraszti világban kalákának hívtak, és amit most, az utolsó(nak látszó) pillanatban élesztgetünk újjá.

A többi mese is hasonlóan tiszta üzenettel bír, a nyelvezet érthető, nem gügyög, nem szájbarágós, hanem úgy mesél, ahogy kell. Édes Piroska rajzai hasonlóan, tiszta színekkel és formákkal, egyszerűen, kedves humorral jelenítik meg a Világnagy Erdőt.

Kedvencem Maku, a szalamandra és Tócsni, az olajcsepp – sose hittem volna, hogy egy mesében egyszer efféle szereplővel találkozom, akinek mondataira nemcsak a mesét hallgató gyermeknek, hanem a mesét mondó, autóvezető, adófizető, szavazóképes felnőttnek is érdemes figyelnie: „Anuk elgondolkozott. Úgy tűnik, Tócsni ittléte szorosan összefügg azzal, hogy majdnem ő lett a Világnagy Erdő legfeketébb rókája. Biztosan akkor került a farka hegyére, amikor a vízen úszó olajfolt útját állta. Azóta utazhat vele. Tócsni megállás nélkül magyarázott.

– Egyébként idősnek tűnök? Mert az vagyok ám! Most már én is felnőttnek számítok – dicsekedett. – De babakoromban még másmilyen voltam, fel sem ismertél volna. Mert mi, olajcseppek sok-sok átalakuláson megyünk keresztül, mire érett kőolajkorba lépünk. Több millió év kell hozzá, hogy ilyen csinos legyek, mint amilyennek most látsz – mondta Tócsni, és vidáman körbeperdült. – Jó sok idő telt el, mire az elhalt tengeri élőlények maradványaiból ilyenné formálódtam… Különleges kőzetlakosztály és nagy nyomás kellett hozzá – vette sorra keletkezésének körülményeit a kis csepp. – De a hosszú nyugalom után hirtelen minden összekuszálódott. Mióta fent vagyok, olyan gyorsan történnek az események. […] Először izgalmasnak tűnt… de most már… szívesen visszamennék a mélybe – sóhajtott.”

Névery Dorottya: Kalandok a Világnagy Erdőben. Gingko Kiadó, 2021. Gödöllő.