Egy magyar festőművész, aki 1990-ben járhatott először Magyarországon

Herman Levente festő- és grafikusművész szűkebb hazájában, Marosvásárhelyen kevésbé ismert, mint az anyaországban. Igaz, egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, ahol negyedszázadon át élt. A koronavírus-járvány azonban már Erdélyben kényszerítette a négy fal közé, persze csak egy időre.

Noha kisgyerek korában folyamatosan rajzolt, miként a képzőművészek teszik rendre ifjúkorukban, mégis az állatorvosi hivatás ragadta meg a fantáziáját.

– A mai napig jó barátom a szomszéd állatorvos fia. Gyerekfejjel rendszeresen átjártam a rendelőjükbe, mert segédkezhettem az apróbb beavatkozásoknál – elevenítette fel Herman Levente, megjegyezve: például foghatta a kutyákat, amíg injekciót kaptak.

De mégis győzött a rajzolás.

– Édesanyám négyéves koromtól megőrzött a rajzaimból – árulta el a képzőművész.

– Mit mondana, ha azok a rajzok egy idegen kisgyermeké lennének? – érdeklődtem.

– Hogy aranyos munkák.

Ötödikben osztályfőnöke és rajztanára a művészeti iskola felé terelte. A marosvásárhelyi annyiban különbözik a budapesti Kisképzőtől, az egykori Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolától (ma Szakgimnázium), hogy az első osztálytól az érettségiig tart az oktatás.

– Felvettek, azonban a harmadik évharmadban kirúgtak, s visszakerültem a 4-es Számú Általános Iskolába – folytatta fordulatos élettörténetét Herman Levente, aki később megtudta: azért tanácsolták el, mert édesapja nem volt kommunista, nem volt párttag, amit a nyolcvanas években bizony megtoroltak a családokon.

Mint elmondta, a 4-es iskola a világégést megelőzően zsidó iskolaként működött, az ő idejében pedig, mint állami oktatási intézmény, döntő többségében magyar s mindössze egyetlen román osztállyal. Persze kötelező volt a román nyelv, azon oktatták a földrajzot és a történelmet.

– Kíváncsi vagyok, mit tanítottak történelemórán – jegyzem meg.

– A dákoromán elméletet. Otthon aztán megtartották a bújtatott történelemórát, ami persze tilos volt.

Abban az időben hatvanszázaléknyi magyar lakta Marosvásárhelyt, amely arányt a kulturális asszimiláció néven, az iparosítással és a gomba módra szaporodó tömbházakba románok betelepítésével megváltoztatott a kommunista hatalom.

Herman Levente végül mégis a vásárhelyi „kisképzőben” érettségizhetett, miután egykori osztályfőnökéről, aki anno kirúgatta, kiderült, a Securitate besúgója volt, így most ő kapta az útilaput, a tehetséges diák pedig folytathatta a művészeti iskolában.

Kihagyhatatlan, hát megkérdeztem: miként élte meg Marosvásárhelyen a forradalmat?

– Akkor 14 éves voltam, s elképzelni sem tudtam azt a szabadságot, hogy Magyarországra lehet utazni. Hallottuk a lövöldözést, voltak halottak, majd elszabadult az infláció – mesélte, s azt is: 1990-ben a Herman család beült a Trabantjába, hogy az anyaországban meglátogassák a rokonaikat. Levente ekkor járt először Magyarországon.

Végzés után, 1994-ben felvételizett a kolozsvári Képzőművészeti Intézetbe.

Érdeklődők a Várfok Galériában
Fotó: Várfok Galéria

– Ahol alig akadt szabad hely, mivel előre leosztották a régi káderek gyerekeinek – mesélte Herman Levente, hozzáfűzve: a felvettek majd mindegyike román volt.

Annyi baj legyen, lévén Magyarországon előbb zajlott a felvételi, így már a Képzőművészeti Egyetem hallgatója volt, méghozzá öt középiskolai osztálytársával együtt.

– Fantasztikusan teltek az egyetemi évek, zenekart is alapítottunk, szalagavatókon, karácsonyi bulikon léptünk fel.

Fontos tudnunk, hogy a rendszerváltás előtt nem igazán koncertezhettek a magyar rockzenekarok Erdélyben. Herman Levente 1990-ben látta először élőben az Eddát, majd a Beatricét.

– Annyira egyszerű volt hamisítani a belépőjegyeket, hogy ceruzával rajzoltuk. Érdekes, ugyanabban a sportcsarnokban, két évvel azelőtt Ceaușescut láttam élőben – említette meg a két esetet a művész.

Nem kizárólag diákéveiben, összesen 25 esztendőt élt Budapesten.

– 2003-ban megszűnt a tartózkodási engedélyem, ezért minden hónapban át kellett lépnem a határt, és nem nagyon találtam olyan munkahelyet, ahol ezt tolerálták – elevenítette fel a határon túli magyarok számára kedvezőtlen időszakot, amikor visszaköltözött Erdélybe, azonban négy esztendőre rá egy amerikai galerista, Diane C. Brown, a már említett osztálytársaival együtt, gyárépületből átépített műtermet biztosított nekik a magyar fővárosban.

– Mikor alakította ki képi világát, amely mintha visszaidézné az egykori kommunista évtizedeket, fakó színeivel, tömbházaival, szűk szobáival? – tettem fel a kérdést.

– Romániában a szocializmusban alig voltak színek, külföldi csokipapírokat gyűjtöttünk a harsány színeik miatt – fogalmazott Herman Levente. – Egyébként mostanában már „színesedem”, azonban azt tartom, hogy a festmény nem reklám. Sok témámat a gyerekkoromból merítem, a nyolcvanas évekbeli kulturális asszimiláció korából, amikor hatalmas tömbháznegyedeket húztak fel Vásárhely köré. Az építési területek voltak a játszótereink. Mivel jó gyermekkorom volt, azért dolgozom fel a képeimen.

Mostani kiállítása a Várfok Galériában csupa olyan munkát sorakoztat fel, amit nem a gyerekkora, hanem a karantén ihletett.

Beavatott: két és fél hónapig bírta a bezártságot, amikor – a már több ízben emlegetett – egyetemi osztálytársaitól, akik restaurátorként dolgoztak Erdélyben, kért munkát igazoló írást.

– Amellyel én is kimozdulhattam, s dolgozhattam – vallott a turpisságról. – No nem mint restaurátor: erkélyeket építettem.

Természetesen két erkély között festett, másként meg sem valósulhatott volna a mostani kiállítás. Az ácsmunka mellett a fa sem idegen számára, amennyiben már több hangszert készített: klasszikus gitárt, lantot.

– Lőrinczi György lantkészítő mester barátom vett rá, hogy reneszánsz hangszert készítsek. Persze adott megfelelő faanyagot, no meg jó tanácsokat, sémákat – mesélt sajátos hobbijáról, hozzátéve: egyébként maszkmesterként dolgozik videóklipeken.

Ez utóbbi már nem hobbi, hanem kenyérkereset, lévén élnie kell valamiből, az erkélyépítések és a szórakozóhelyek falfestményeinek készítése mellett 2021-ben, Marosvásárhelyen egy művésznek.

– A pandémia alatt szerencsére fellendült a műtárgy-kereskedelem, így nekem is megnövekedtek az eladásaim – árulta el Herman Levente. – Itthon szinte egyáltalán nem ismernek. Budapesten kétévente vannak egyéni ­kiállításaim, azok mellett pedig csoportosokon szintén részt veszek.

Kvács Krisztina, a Várfok Galéria művészeti vezetője megnyitja a kiállítást
Fotó: Várfok Galéria