Hatvanöt esztendő után végre saját kiállítóhelyet nyitott az MFSZ

Hiánypótló kiállítótér nyílt a belvárosban, a Képíró utcában. Mondhatni, nomen est omen, avagy a név kötelez, amennyiben fotógalériát avattak, Foton néven. S hogy miért is hiánypótló? Mert fenntartója a Magyar Fotóművészek Szövetsége (MFSZ), amely szervezet 1956-os alakulása óta sosem bírt saját kiállítóhellyel.

20210628 budapest foton galeria szinopszis c kiallitas tarlatvezetese havran zoltan magyar nmezet Fotó: Havran Zoltán

– A Magyar Fotóművészek Szövetségének soha nem volt olyan önálló galériá­ja az elmúlt 65 évben, ahol a tagok kiállíthatták munkáikat, méghozzá úgy, hogy kizárólag a szövetség döntött volna, mi kerüljön a falakra – magyarázta Baki Péter, a szövetség elnöke, hozzáfűzve: a Fotonban az MFSZ tagjai fognak bemutatkozni, demokratikusan, pályázat útján.

A tervek szerint kéthetente váltanák egymást a tárlatok, köztük egyhétnyi szünettel, ameddig cserélnék a képeket. E gyorsaság oka, hogy minél több fiatal alkotónak jusson bemutatkozási lehetőség.

– Azért alakult 1977-ben a Fiatal Fotóművészek Stúdiója, hogy fotográfiai felsőoktatás híján gondoskodjon az utánpótlásról – folytatta az MFSZ elnöke.

S ha már fiatalok, hallgassuk meg Balogh Viktóriát, a Fiatal Fotóművészek Stúdiója (FFS) titkárát:

– A szeptemberig hivatalban lévő vezetőség feltett szándéka volt egy saját kiállítóhely megnyitása, ami most sikerült. A kiállítások mellett szeretnénk, ha folyamatosan működő közösségi tér lenne workshopokkal, előadásokkal, kerekasztal-beszélgetésekkel itt, a Képíró utca 6.-ban.

Mivel mással lehetne méltóbb módon megnyitni egy vadonatúj galériát, mint az alapító tagok egykori, számos esetben, az évtizedek múltán legendássá lett fotográfiáival? Éppen ezért a nyitótárlatot szimbolikus jelentőségűnek tartja Baki Péter, a kiállítás egyik kurátora.

– A nyolcvanas évek közepéig tartó nagyon gazdag korszakot mutatjuk be.

A csoportos kiállítás alkotói egykor az FFS első tagjai voltak. Az abban az időben limitált, húszfős társaságként működő alkotók experimentális, szocio- és dokumentarista fotóik­kal, az avantgárd korszellemtől hajtva örökítették meg a világot.

– Az akkori FFS-tagok ma már a szövetség nagy öregjei a maguk hetven évével – vetette közbe Balogh Viktória, a másik kurátor.

A tárlaton szereplő fotográfusok napjainkra a magyar kortárs fotóművészet meghatározó egyéniségei: Apáti-Tóth Sándor, Balla András, Bánkuti András, Benkő Imre, Fejér Gábor, ­Horváth Péter, Jokesz Antal, Kanyó Ferenc, Kerekes Gábor, Stalter György, Szerencsés János, Tasnádi László, Tímár Péter, Tóth György, Urbán Tamás, ­Vécsy Attila, Vékás Magdolna.

A nyitófalon csoportkép őrzi az alapítókat, akik közül ketten már sajnos nincsenek közöttünk.

Baki Péter elmagyarázta, miért éppen a Szinopszis címet választották a tárlatnak:

Tárlatvezetés a Szinopszis című kiállításon, balra Balogh Viktória, jobbra Baki Péter
Fotó: Havran Zoltán

– Az FFS-tagok szinopszissal jelentkezhettek a szövetségbe, amelyben vázolták megvalósítani kívánt terveiket, amelyeket elbírálva biztosított pénzt és lehetőséget az MFSZ. A szinopszismunkákat kötelezően le kellett adni, amik azután bekerültek a fotóművész-szövetség archívumába, később pedig a Magyar Fotográfiai Múzeumba.

A rögtönzött tárlatvezetésen kiderült, hogy Urbán Tamás – aki fiatal kora ellenére már MFSZ-tag volt – kapta feladatul az utánpótlás, azaz a Fiatal Fotóművészek Stúdiójának megszervezését, így lett első titkára az FFS-nek, amiről aztán hamar lemondott, lévén a fiatalok azóta is maguk választják a titkárukat.

A kiállított számos szociofotó a szocia­lizmus valódi arcáról számolt be, mint Kanyó Ferenc képei, amelyeket ezért a hatalom a tűrt kategóriába száműzött, elrejtve ezzel a műfajt a közönség elől.

Benkő Imre vizuális világa mit sem változott az évtizedek során, ennek megfelelően az alkotó fényképezési attitűdjéből nem, csak a megörökített látványból olvashatjuk ki a kort.

Tasnádi László polaroidképei kapcsán Baki Péter szólt a fotográfus sajátos munkamódszeréről. A gépből előjövő, ám még nem kész felvételről lehúzta a műanyag hártyát, s a nedves festékanyagot ráhengerelte egy itatós­papírra. A polaroidkép így köztes állapot volt a valóság és a műtárgy között. Tasnádi képi világát a mai napig követik egyes fiatal művészek.