Fotótörténeti keresztmetszet a Mai Manó Házban

A Kecskeméten felkereshető Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből válogatott a Mai Manó Ház még egy bő hétig nyitva tartó kiállítása, az Újranézve című. Kivételes módon öt kurátor – Baki Péter, Balogh Viktória, Barta Edit, Kiss Imre, Schuller Judit Flóra – állította össze a falakra került anyagot, amely a XX. század fotográfiatörténetébe enged bepillantást, a tízestől egészen a nyolcvanas évekig.

Babits, Móricz, Ady portréi. A tárlat kronologikusan visszafelé, Székely Aladár munkáival kezdődik Fotó: Kurucz Árpád

Kezdhetjük azzal, hogy miért is Újranézve lett a fotótörténeti tárlat címe: Balogh Viktória, a tárlat egyik kurátora magyarázta meg.

– Noha nincsenek kortárs munkák, a reflexiót a válogatás, a képek egymás mellé helyezése biztosítja – magyarázta, hozzáfűzve: minden kurátor több alkotó közül választott a fotótörténeti keresztmetszetbe. Viktória a kalandos életű Haár Ferenc mellett döntött, hisz mint mesélte, a fényképész a harmincas években kezdte alkotótevékenységét, az úgynevezett magyaros stílusban, ami a vidéki, elsősorban paraszti lét dokumentálását jelentette.

– Ezek a képei igen ismertek, ezért most nem tettem a falon láthatók közé – árulta el a kurátor, majd bevezetett Haár életébe.

A fotográfus belsőépítészként végzett, s megrendelései miatt kezdett fényképezni. Kalandjai azzal kezdődtek, hogy feleségével ellátogattak az 1937-es párizsi világkiállításra, s annyira megtetszett nekik a város, hogy odaköltöztek. Nem a legjobbkor, mivel hamarosan kitört a világháború.

Babits, Móricz, Ady portréi. A tárlat kronologikusan visszafelé, Székely Aladár munkáival kezdődik
Fotó: Kurucz Árpád

Az Egyesült Államokba nem kaptak vízumot, egy japán baráti házaspár javaslatára települtek Japánba, ahol a következő két évtizedet töltötték. A felkelő nap országában a fényképezés mellett számtalan dokumentumfilmet készített. Amikor gyermekeik nagyok lettek, ismét próbáltak az USA-ba letelepedni, méghozzá sikerrel. Az államokban rögtön megkapta első filmes megrendelését, így került Hawaiira, amely annyira megtetszett neki, hogy ott is maradt egészen élete végéig, 1997-ig.

Kiss Imre kurátor az 1988-ban elhunyt Berekméri Zoltánt választotta, akinek élete kevésé mozgalmasnak, egyenesen tragikusnak mondható.

– Amikor szóba került a kiállítás terve, nekem azonnal ő ugrott be – vallotta be Kiss Imre, magyarázatként hozzáfűzve, hogy fontos a látásmódja, amely alapvetően megkülönbözteti a többi, most bemutatott alkotótól.

– Alig-alig tudunk valamit az életéről, és akkor is csak olyanokat, hogy húsz éven keresztül a Petőfi Irodalmi Múzeum műtárgyfotósaként kereste kenyerét. Munka után hazament és saját gépével indult neki a városnak – magyarázta a kurátor, kiemelve, hogy stílusán nem hagyott nyomot a szocia­lista realizmus, az ­avantgárd, sem semmi más, változatlan volt az ötvenes évektől élete végéig.

– Mentális betegséggel küzdött, utolsó évtizedét a pomázi elmeszociális intézetben töltötte, ám a fényképezőgépet akkor sem tette le – mesélte Kiss Imre, aki az életművet fiktív kronológiát felállítva, eltérve valódi keletkezési idejük sorrendjétől, igyekszik bemutatni az alkotó személyiségének a változásait.

A felvételek döbbenetesen összefüggnek, mivel egy nagy folyam részei, nincsenek individuális képek.

Teljesen más, nagypolgári sors jutott Haller F. G.-nek, polgári nevén Haller Frigyes Gézának.

Barta Edit kurátor elmesélte, hogy nemcsak fotográfus, de esztéta is volt, méghozzá az elsők között foglalkozott a 30-as évektől kezdődően a fotóesztétikával.

– A fényképezésre elsősorban művészeti médiumként tekintett, s maga is aktívan fotózott 1927-től haláláig, 1954-ig – így a kurátor.

Mint a magyaros stílus képviselője, rendszeresen szervezett fotós túrákat vidéki falvakba, ez részét képezte az amatőr fotós mozgalomban vitt szerepének. Nemcsak tanítványai, de jeles művészkollégái is vele tartottak ezekre az utakra.

Azonban Barta Edit nem ezeket válogatta össze, hanem olyan képeket, amelyeket családjával tett európai utazá­sain készített.

– Pillanatfelvételeknek tűnnek, azonban felesége beszámolóiból tudjuk, hogy szigorúan ragaszkodott a jó kompozí­ciókhoz, ezért egy-egy felvételt többször elkészített – mondta el a kurátor. Akkurátussága talán betudható annak, hogy mérnökként kereste a kenyerét mint a Láng Gépgyár főmérnöke, illetve a Radiátorgyár igazgatója.

Máté Olga a kiállításon szintén szereplő Székely Aladár mellett az egyik legnépszerűbb alkotója a hazai fotográfiatörténetnek. Mondhatni, szinte mindenki ismeri Babits Mihály vagy Kaffka Margit portréit. Schuller Judit Flóra azonban pontosított:

– Noha saját korában is népszerű volt, az igazi elismertség posztumusz jött, az 1980-as évek végén, amikor egy olasz kutató tárta fel a korszakot – magyarázta a kurátor. – Nagypolgári ­zsidó családban született, így mint minden testvére, ő is tanulhatott. A fotózást választotta. Nem csupán itthon, de Németországban is jelentős mesterek mellett képezhette magát. Ott az 1910-es években sajátította el a különféle laboreljárásokat. A piktorializmus időszakában – amely a képzőművészeti szecessziónak felel meg – kezdte pályáját, ekkor számos aktot fotografált – fejtette ki a kurátor.

Ezek közül szép számmal válogatott Schuller Judit Flóra, mellettük mozdulatművészi és csendéletei alkotásait tárta a nagyérdemű elé.

Kronologikusan visszafelé haladva Székely Aladár munkáit láthatjuk – maga a tárlat ezzel kezdődik. A Baki Péter által kurált terem falán sok ismerős kép köszön vissza: az irodalomtankönyvekben sokat látott magyar költők, írók portréit láthatjuk most az eredeti nemes eljárással készült vintage nyomatokon. Olyan fotográfiák által tekinthetünk be a festőies fotográfia évtizedeibe, mint Babits, Móricz, Ady vagy Csinszka portréi.