Hetvennyolc jeles hetvenéves alkotó

Szívesebben olvasom a kételyekkel teli, őszinte visszaemlékezést, mint azokat, amelyek csak a derű óráit számolták.

Szondi György Fotó: Bach Máté

„Jó lenne minden évről egy sort írni, de nincs nagyon mit. Az ember, szerencsére, csak a lényeges dolgokat jegyzi meg: a fájdalmasat, az örömöt meg a lényeget” (Beszédes Valéria néprajzkutató). „Csak annyit tudsz, hogy sok száz írás – kritikák, esszék, tanulmányok – marad utánad, nagy részük folyóiratok lapjain porosodik majd, s nagy ritkán, gyenge pillanataidban azzal áltatod magad, hogy talán majd lesz valamikor egy hozzád hasonló féleszű, aki belebotlik valamelyikbe, s talán annak egy bekezdése segít neki valamit megérteni; vagy ne legyünk ennyire nagyképűek, segít neki valamit azon az úton, amely közelebb viszi őt a megértéshez” (Dérczy Péter irodalomtörténész, kritikus).

Ez a két idézet jól megvilágítja az 1928-as születésű hetvenesekkel elindított, és az 1951-es születésű hetvenesekkel éppen az idei évben lezáruló, jeles embereket bemutató Napút évkönyv sorozat, amelynek kiötlője és elindítója Bognár Antal, szerkesztője pedig Szondi György. Mutatja az emlékezés természetét: az igazán fontos dolgokra való emlékezésre törekvést, illetve a reményt, hogy valami nyomot hagy maga után az aktuális hetvenéves.

Az elmúlt évek során a sorozat számos kötetéről írtam, és többnyire mindig ugyanarra jutottam: megejtő, szívszorító és felemelő érzés egyben olvasni többtucatnyi hetvenéves ember saját életútjára való visszatekintését. Ebben a korban a hívságok talán már nem annyira erősek, hogy elnyomnák az őszinte visszatekintésből származó felszabadulást, katarzist, ezért aztán rendre igen fontos és érdekes megállapításokat olvashatunk nemcsak a felkért szerzők saját életéről, hanem általában az életről (Életről?) és az élettel (Élettel!) kapcsolatban.

Soha nem titkoltam azt sem, hogy szívesebben olvasom a kételyekkel teli, őszinte visszaemlékezést, mint azokat, amelyek csak a derű óráit számolták; valahogy súlyosabb tanulságoktól terhesek az ilyen vallomások, lehet belőlük tudást meríteni (ha egyáltalán tanulunk bármiből: „Magam arra jutottam mostanra, hogy hasznos tanácsot adni gyakorlatilag lehetetlen. […] A tanácsadás olyanféle, mint a súgás a táblához kihívott felelőnek az osztályteremben: annak lehet súgni, akinek már a nyelvén van a jó válasz”, mondja Bod Péter Ákos közgazdász, egyetemi tanár), és – eléggé önző kijelentés lesz ez! – kicsit talán megnyugtató is látni, hogy más (is) hibázik, aztán mégis megvan, és tud már… viszonyulni a rossz döntéseihez. Mert ez hiányzik sok ember életéből: a távlat. A távlat, amelyben feldereng vagy egyenesen kirajzolódik az életút sok miértje a kacskaringók mögött.

A jelen kötetben is van minden: jókedvű, derűs emlékezés, szellemes limerick (Barna Imre műfordító, kritikus például idézi a limericket, amelyet saját maga számára írt a hatvanadik születésnapi köszöntésként: „Van egy úr, a neve: Imre. / Hasonlít gyermekeimre. / Azt mondják, most hatvan. / Én volnék? Hallatlan! / (Nem kéne még ide rím? De.)”), megfontolandó jó tanácsnak is felfogható zárlat („Életem során mindig is az idő megszállottja voltam; féltő gonddal vigyáztam rá, nehogy eltékozoljam. Most, életem alkonyán úgy érzem, hogy nem gazdálkodtam rosszul vele. S majd ha eljön az ideje, nyugodt szívvel állhatok Legfőbb Bírám színe elé: megtettem, ami tőlem tellett”, Csejtei Dezső filozófiatörténész, hispanista, műfordító), szíven ütő szomorú sorok („Becses Főszerkesztő Úr! Köszönöm kedves sorait. Két éve depressziózgatva pocsékolom a drága időt, olvasni sem igen tudom, fogalmazni csak nagy néha. Elértem a 70-et, hát oda jutottam, hogy nulla vagyok. Semmi jót nem tudok magamról írni Önödnek”, Cukor György, költő), „zokon vétel” („Ezt a hetvenet, amennyi lettem, eléggé zokon veszem, nem értem, hogy történhetett meg velem, nem tartok ott. Úgy képzelem, lesz még kaland”, Fekete Ibolya filmrendező, forgatókönyvíró), és a „Ki a kicsit nem becsüli, a sokat nem érdemli-érzet: „Végül az is erővel tölt el, hogy életem első 68 évét koronavírus-fenyegetés nélkül élhettem le.”

De itt találkoztam az egyik legjobb kifejezéssel is: „boldogságszéria” – „Ilyen boldogságszéria jó, ha egyszer adódik az ember életében: nekem megadatott”, összegzi életútját Csokonai Attila költő, műfordító, szerkesztő.

Hetvennyolc jeles hetvenes. Napút évkönyv 2021. Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2021.