Az első táncdalfesztivál nagy feltűnést keltő második helyezettjei

A társadalom közérzetét javítani szándékozó, 1966-ban első alkalommal megrendezett táncdalfesztivál, illetve annak augusztus 20-án az Erkel Színházban megtartott döntője arról is nevezetes lett, hogy nemcsak az első helyezettek vésődtek be mélyen a nézők és hallgatók tudatába, hanem sokszor a második helyezettek is, akik így óriási népszerűségre tettek szert, és egy egész ország ismerte meg őket. Különösen igaz volt ez a beatgeneráció két prominens képviselőjére, az Illés zenekarra és Zalatnay Saroltára. Mellettük a másik két második helyezett – a kényes egyensúly megőrzésének jegyében a hagyományos tánczenei világból érkezett – Koós János és Tárkányi Tamara volt. Végül olyan sokan lettek a másodikok, hogy harmadik helyezette(ke)t nem is hirdettek a szervezők.

Minden kétséget kizáróan az Illés volt az, amelynek tagjai Kovács Kati mellett a legnagyobb feltűnést keltették az 1966-os táncdalfesztiválon a modern felfogású beatzenét kitűnően visszaadó Még fáj minden csók című számmal, amellyel második helyezést értek el. A zenekart egyenesen a fesztivál kiötlője és levezénylője, a televíziós szerkesztő Bánki László kérte fel az indulásra, és noha már a rendezvény címe sem sok jóval kecsegtetett egy beatzenekar számára, végül belecsaptak a fiúk a főmufti tenyerébe és a gitárhúrokba. A táncdalfesztiválnak már csak azért is jól jött az Illés, mert nagyon jól tudták, hogy vannak képzett zenészek és hangszerelők is a soraikban, illetve híre ment, hogy – akkor már egyébként egy éve – magyar nyelvű számaikkal is megörvendeztetik a közönségüket. Ennek nyoma is lett az írott sajtóban, mert az Ifjúsági Magazinban közzétett slágerlistán a táncdalfesztivál elindulása előtt is szerepeltek a Légy jó kicsit hozzám! és Az utcán című számaikkal. De a Még fáj minden csók mégis olyan mérföldkő lett, amit mindenki megemlegetett: az idősebb generációk haragvó nemtetszésüket fejezték ki az előadásmód miatt (Bródy János sejtése szerint az akkori elvtársak feleségei lehettek talán a legaktívabbak abban, hogy betelefonáltak a televízióba vagy a rádióba, hogy reklamáljanak az Illés „ízléstelensége” miatt), míg a fiatalok magas hőfokon izzó lelkesedésről tettek tanúbizonyságot. Szörényi Levente az első, 1966-os táncdalfesztiválra úgy emlékszik, hogy amikor azt meghirdették, dacosak voltak, és bár ciki volt, de elmentek játszani, mert tudták, hogy így az egész ország megismeri majd őket. Ahogy fogalmazott: „Erős nótánk volt, innen lehet számítani a tényleges generációs szakadást. Nem piszkálni akartuk az idősebb korosztályokat, csak egyszerűen zenélni, ahogy mi tudtunk. Nem gondoltunk bele, hogy az 1966-os táncdalfesztiválnak milyen hatása lesz. Azt tudtuk viszont, hogy jó, amit csinálunk. Nem akartuk mi piszkálni az idősebb korosztályt, de mi ezt találtuk jónak, és kész.” 

A Még fáj minden csóknak a zenei alapja bluesos, hatnyolcados ütemű, vájt fülű ítészek szerint egyértelmű Rolling Stones-hatással, megspékelve egy kis Animals-hangzással. Érdekesség, hogy a nagy port felverő elődöntőhöz – amit az Illésék esetében 1966. július 21-én tartottak – képest az Illés saját jól felfogott érdekéből fakadóan a döntőre igyekezett konszolidáltabb előadásmódot találni, amely törekvésüket siker koronázta. Az elődöntőben ugyanis még meglehetősen vadul énekelték a refrént, ami nagy ellenérzést váltott ki az idősebbek soraiban, s ez a televíziónak írt levéláradatban is megnyilvánult. Főleg a frontember Szörényi Levente kapott lesújtó kritikákat a nagyközönség öregjei részéről, volt, aki majomhoz hasonlította hosszú haja miatt, és volt, akinél a színpadon végzett „rángatózása” verte ki a biztosítékot. A nagy viharból aztán a hatalom vitorláshajója fogta ki a szelet, és saját karámjába hajtotta az Illés szekerét, aminek egyik lenyomata az volt, hogy Bánki László még a táncdalfesztivál után is arra kérte az együttest, hogy tartsa repertoárján ezt a számot. A dal szövegét egyébként Szörényi Levente írta, és a rocktörténeti hagyományok szerint saját szerelmi csalódása ihlette. Éppen ezért az azonban a legendák világába sorolható, miszerint egyes értelmezések szerint az „oly váratlan volt, ami történt” sor az 1956-os forradalomra utalt volna, erről szó sincs.

Az együttes a nagy megméretés után le is vonta a konzekvenciát, és arra jutott, hogy az akkori viszonyok között a beatzene és a táncdalok nem férnek meg egymás mellett, ezért úgy döntöttek, hogy el sem indulnak a következő évi fesztiválon. Bánki Lászlónak az érdeklődésére sokáig húzták az időt, nem mondtak határozott választ, aztán Vitray Tamás Show-hivatal című műsorában váratlanul bejelentették, hogy nem mennek az 1967-es táncdalfesztiválra, amiből kisebbfajta sértődés lett a szervezők és Vitray Tamás részéről. (A városi legenda szerint pedig a Ne gondold! című számukat is neki írták, ami ebben a formában persze nem volt igaz, de jól hangzott.) A távolmaradás mozzanatát Szörényi Levente idézte fel: „1966-ban nagyon beindult a bicikli, és persze úgy gondoltuk, hogy a következő táncdalfesztiválra már nem adunk be dalt, mehetnek ezek a francba. Aztán az 1967 után eltelt újabb esztendő elég volt ahhoz, hogy rájöjjünk: lehet ezt mondani, de a televízióval mégis csak országos figyelem jár.” Így indultak el az 1968-as táncdalfesztiválon, ahol taroltak, tizenegyből öt díjat elhoztak, de ez már egy újabb történet.

Az akkor még a tizenkilencedik életévét sem betöltő, frissen érettségizett Zalatnay Sarolta úgyszintén második helyezett lett a feltörekvő beatgeneráció tagjaként a Hol jár az eszem? című dallal. Az Auth Ede–Halmágyi Sándor-szerzemény még sokkal visszafogottabban hangzott, mint az egy évvel később az Omega együttes kíséretével színpadra került Nem várok holnapig, de már itt is érezni lehetett, hogy Cini megvillantotta oroszlánkörmeit, még akkor is, ha itt egy jól nevelt diáklányt alakított. (Szülei tulajdonképpen azt is akartak belőle faragni, édesapja mérnök, édesanyja a Magyarországi Evangélikus Egyház püspökének titkára volt, lányukat pedig a jó nevű budai Toldy Ferenc Gimnáziumba járatták.) A pályája elején álló Zalatnayt amúgy is kettős profil jellemezte, voltak, akik a rockervonalat látták meg benne – ő volt a magyar énekesnők közül az első, aki miniszoknyát és combközépig érő csizmát hordott –, amit az Omegával előadott Nem várok holnapig is alátámasztott, míg az 1966-ban második helyezett Hol jár az eszem? vagy a későbbi nagy sikere, a Fák, virágok, fény a lírai dalainak sorozatába illettek (1966-ban még csipkeruhába öltözve adta elő a dalát a táncdalfesztiválon). Ahogy Zalatnay Sarolta fogalmazott, „sokáig ment ez a kettősség, volt a fesztivál-énekesnő szerep, és az »üvöltözős« Cini. Anyukámnak sokszor mondták: te, szólj már rá a lányodra, hogy ha ilyen szép hangja van, akkor ne kiabáljon, mint egy repedt fazék! Ma ez másképp van már, mehetnek egymás után a táncolós és az üvöltős dalok is, megszokta a közönség, de abban az időben voltak olyan bulik, ahol féltem, hogy befagyok a bekiabálásaimmal. A közönség idővel elfogadta a kettősséget, inkább zenei berkekben volt ezzel probléma.” 

Zalatnay Cininek is az az egyik legfontosabb emléke az 1966-os táncdalfesztiválról, hogy egy csapásra egy ország előtt ismertté vált a sikerdalával, a televíziós közvetítés másnapján a villamoson mindenki gratulált neki, sőt még a vezető és a kalauz is elismerően szóba elegyedett vele, ami miatt több percig állt a jármű, s ezzel együtt az ottani tömegközlekedés. Zalatnay egyébként úgy került be a műsorba, hogy akkor már több éve rendszeresen fellépett a Budai Ifjúsági Parkban a Scampolóval, Bergendy István pedig komoly tehetséget fedezett fel benne, 1965-ben még kislemezt is készített neki zenekarával. A Bergendy zongoristája, Auth Ede írta számára a második helyezett dalt, ami így egy csapásra ismertté tette az idősebbek között is. A fellépésének pikantériájához tartozik, hogy nagyon izgult, egyszer még el is sírta magát a színfalak mögött, ráadásul akkori szerelme, a Scampolo énekese, Komár László csak fél szívvel örült kedvese sikerének, mert ugyanakkor szakmailag nagyon lesújtotta, hogy az ő számát nem válogatták be a vetélkedőbe. Másfelől pedig igencsak nehezményezte, hogy a fellépéseket megelőző próbák egyikén Frenreisz Károly állítólag udvarolni kezdett Ciniek, amiből lett egy kis kergetőzés a helyszínen, miközben a nagyzenekarral Zalatnay énekelte, hogy „Hol jár az eszem?”. A karmester Körmendi Vilmos szóvá is tette, hogy talán nem ott kellene kakaskodnia a két zenész fiatalembernek. Az énekesnő a dalt igencsak korszerűnek tartja mind a mai napig, és úgy érzi, nem a tánczenei ízlést szolgálta ki a Hol jár az eszem? című dallal, de mindezzel együtt az idősebbek is megszerették, mert a dala 1966-ban még nem volt túl harsány. Való igaz, a zeneszám egy jól nevelt kislány ábrándos szerelméről szól, aki nagyon várja kedvesét, mert már egy napja nem látta. A Körmendi Vilmos által hangszerelt dal attól igazán jó és egyedi, hogy a versszakok és a refrén nem különülnek el igazán egymástól, ha úgy tetszik, egyből a refrénnel kezdődik a szám, miközben egyaránt könnyen megjegyezhető dallamúak. Az egész darab nincs túlcicomázva, amitől könnyen emészthetővé és megjegyezhetővé vált, elindítva ezzel Zalatnay Saroltát a nagybetűs karrier felé.

A Zalatnay Saroltánál egy évtizeddel idősebb és felsőfokú komolyzenei végzettsége ellenére már jó ideje a könnyűzenei pályán lévő Koós János is kapott egy második helyezést az 1966-os táncdalfesztiválon az Annyi ember él a Földön című Dobos Attila–Szenes Iván-nótával. Amikor az első táncdalfesztivált megszervezték, Koós János már befutott énekes volt. Az természetes volt a rendezők, így Bánki László számára is, hogy a népszerű énekeseknek benne kell lenniük a vetélkedőben, így Koós kiválasztása senkit nem lepett meg. Koós János számára mindig nagyon jó érzés volt, hogy nemcsak az idősebbek, de a tizen-huszonévesek is tudtak lelkesedni dalaiért. Meglátása szerint ezek a szerzők jó érzékkel nyúltak a témákhoz, és igazi slágergyárosok voltak, így nem volt véletlen az első táncdalfesztiválon az Annyi ember él a Földön második helye és előadói díja.

A későbbiekben hányatott sorsú Tárkányi Tamara is a második helyezettek sorát gyarapította a Lovas Róbert–Halmágyi Sándor által írt Idegen utakon című dallal. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy ifjabb Kalmár Tibor vitte el éneket tanulni a táncdalfesztiválok majdani sikeres szerzőjéhez, Majláth Júliához, aki továbbküldte őt Sík Olgához. Mindeközben letette az Országos Szórakoztatózenei Központ vizsgáját 1964-ben, és olyan nagy nevekkel léphetett színpadra, mint Németh Lehel vagy Kovács Erzsi. Innen adódott a kapcsolata a szervezőkkel, s így kapta meg a lehetőséget az első táncdalfesztiválon való indulásra. Állítólag annyira izgatott volt a fellépése előtt és tördelte a kezét, hogy Körmendi Vilmosnak kellett nyugtatgatnia őt. Emlékei szerint nemigen volt konkurenciaharc az énekesek között, inkább drukkoltak egymásnak. A fesztiválos sikere aztán egy időre felkapott lett, sorra hívták őt fellépni, az Országos Rendező Iroda is előszeretettel alkalmazta, minden nap volt elfoglaltsága. Kísérte őt többek között az Omega, a Hungaria (és elődzenekara, a Syconor), a Metro, az Atlantis, a Syrius és a Bergendy. A szépen felfelé ívelő karriert a „slágercéh” prominensei törték derékba, melynek következtében férjével hivatalosan Nyugatra távozott. Egy álom szertefoszlott, de ez – mindamellett, hogy nagy veszteséget jelentett – a kommunista rezsim idején gyakori baleset volt a könnyűzenei életben (is).

(A borítóképen Zalatnay Sarolta látható. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)