Deep Purple után szabadon – Koncerttel ünnepelt a Cry Free az Arena Gardenben

Lehet játszani a számokkal: a Deep Purple néhány hónappal több mint ötvenkét éve szerzett magának hírnevet, majd tört a csúcsra a hard rock műfaj előfutáraként, míg a Cry Free, tribute zenekarként, huszonöt esztendeje népszerűsíti ugyanezt Magyarországon. Július utolsó szombatján Scholtz Attila és csapata neves vendégekkel, illetve néhány korábbi zenekari taggal rég nem tapasztalt, kitűnő hangulatban emlékezett meg a jeles évfordulóról.

Cryfree (Deep Purple tribute) 25 éves jubileumi koncert 20210731 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

Szögezzük le mindjárt az elején: fergeteges bulit tartott a Cry Free Budapest legújabb szabadtéri koncerthelyszínén, az Arena Garden színpadán. Minden jó, ha a kezdet (és persze a vége) jó; a lendületes Speed King tétele már sejteti, mi várhat ránk a még épp elviselhető forróságú nyári estén. Röviden: hamisítatlan rock and roll. Bővebben: válogatás az „anyazenekar” életművének legnépszerűbb darabjaiból – és lám, nem csalatkozunk. Igazi best of program, amelyben (és ez a Deep Purple-nek sem szokott mindig sikerülni) egy percre sem törik meg a lendület, unatkozásról pedig szó sem lehet.

A fanyalgók könnyen mondhatják: ja, kérem, könnyű nekik (mármint a tiszteletcsapatnak), nem ők írták a dalokat, készen kapták, csak el kell játszani. Hát persze. Való igaz, hogy a nóták odavágnak, fél évszázad alatt beleégtek a humán memóriakártyákba, és az igazi zeneszerető-zeneértő halandóban nincs az a delete-gomb, amely eltávolíthatná onnan. Képzett vagy amatőr zenészként ugyan le lehet szedni hangról hangra a harmóniákat, az énekesfrazírokat, a dobkiállásokat, breakeket, csakhogy ez – bármilyen furcsán hangzik – kevés. Kell hozzá az a valami, amit ez az öt, már nem egészen fiatal, ám virgonc srác elővezet a színpadon. Amit jobb híján úgy hívnak, feeling vagy zenei empátia. És a Cry Free ennek birtokában zenél.

Fotó: Bach Máté

A figyelem persze leginkább a frontemberre irányul, a zenekarvezető-alapító pedig, adottságait ügyesen felhasználva, erősen ráérez arra a bizonyos érzelmi töltésre. Egy személyben testesíti meg mindazt, amit Ian Gillan, majd az őt követő David Coverdale, sőt Glenn Hughes is művelt a Purple frontján. Pedig két külön korszakról és három merőben más egyéniségről van szó. A léc már itt magasra tétetett. Gillan felsőbb régiókat látogató, különleges színezetű orgánuma, csontvelőig ható falzett-sikolyai, Hughes számomra kissé nyávogós, ám mégis tiszteletre méltó hangmagassága, frazírjai, Coverdale érzelem dús, bluesba hajló karcos énekhangja többnyire nem ellenfél Scholtz Attila hangszálainak, egyedül az elején, a Stormbringernél tűnik fel némi bizonytalanság, ám ez akár a hangosításnak is betudható. De a Mistreated gitárszólós bluesánál már (mindkettő Coverdale-éra) a helyére kerül.

Fotó: Bach Máté

Amúgy, a gitárokat leszámítva, a hangzás rendben, szépen csilingel, dübörög minden. Várkonyi Imre (bass) és Kaminszki Szergej ritmusszekciója óraműpontossággal működik, ez utóbbi a nagyobb részt instrumentális Lazyben egy vérbő dobszólóval is megörvendezteti a nagyérdeműt. Amely interaktivitásával rég nem tapasztalt koncerthangulatot varázsol az Arena Garden küzdőterére. Hogy ez mennyire ragad át a jórészt negyvenpluszos, sörpadokon üldögélő és kortyolgató tisztelt zsűrire, nem tudható, ám vélhetően ők sem színházi páholyban érezhették magukat.

Visszatérve a Lazyre, ki ne hagyjuk Soós Norbert billentyűst, aki nem keveset tesz hozzá a Cry Free élethű (akarom mondani DP-hű) megszólalásához. Fürgén száguldozó ujjai alatt nyüszít-sivít-dübörög a nevezetes, emblematikus Hammond-orgona, amely nélkül a Deep Purple elképzelhetetlen. Ráadásul mindez a néhai Jon Lord stílusában, látványos és hatásos show-elemként időnként előre döntögetve a faborításos monstrumot.

Fotó: Bach Máté

Mint ahogy Hammond, úgy Fender Stratocaster (legalábbis annak hangszíne) nélkül sem igazi a megszólalás Purple-éknél. Az alapgitáros Bognár Csaba első ránézésre akár Ritchie Blackmore ifjúkori kiadása is lehetne, ugyanaz a merev póz, hangszertartás, ráadásul még kinézetre is megdöbbentő a hasonlóság. Szépen hozza a tőle telhetőt, „mindössze” az a fránya hangosítás csökkenti a katarzis élményét. Kár érte, hisz a „mester” szólói ma tananyag és igazodási pont az arra szakosodott intézményekben. Meg úgy egyáltalán. Nyilván ez is közrejátszik abban, hogy két korábbi Cry Free-gitáros is tiszteletét teszi a színpadon: Fülöp Tibor (No One Came), valamint Lee Olivér, ez utóbbi a Child in Time gyönyörű opuszában brillírozik, ez utóbbi annak idején a Jon Lorddal közös hazai, illetve európai turnén is elhangzott.

De nem csupán az egykori Purple billentyűst kísérte a cover zenekar: magyarországi vendégeskedése során együtt játszottak Nick Simper DP-alapítóval, beálltak Ken Hensley, a már szintén „odaát” játszó Uriah Heep orgonista mögé, ennek tiszteletére most az Easy Livin’ rockhimnusz is terítékre kerül. És még egy kitekintő: Bob Rondinellivel, a hajdani Rainbow dobossal egykor közösen előadott másik örökzöld, a Long Live Rock and Roll is megdörren.

Aki azt gondolná, hogy a hangulat innentől már fokozhatatlan, téved. A fináléba még belefér három plusz egy vérbő Purple-sláger: kettő a ritmusok doktorával, Németh Gáborral, valamint a nem kevésbé legendává nőtt basszusgitáros Zselencz „Zsöci” Lászlóval (Black Night, Smoke On the Water); majd a vendéggitárosokkal eljön a búcsú pillanata (Highway Star, Strange Kind A Woman). Megnyugodhatunk: ilyen muzsikusokkal, ilyen műsorral valóban sokáig fog élni a rock and roll.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=ikGyZh0VbPQ[/embed]