Szögezzük le mindjárt az elején: fergeteges bulit tartott a Cry Free Budapest legújabb szabadtéri koncerthelyszínén, az Arena Garden színpadán. Minden jó, ha a kezdet (és persze a vége) jó; a lendületes Speed King tétele már sejteti, mi várhat ránk a még épp elviselhető forróságú nyári estén. Röviden: hamisítatlan rock and roll. Bővebben: válogatás az „anyazenekar” életművének legnépszerűbb darabjaiból – és lám, nem csalatkozunk. Igazi best of program, amelyben (és ez a Deep Purple-nek sem szokott mindig sikerülni) egy percre sem törik meg a lendület, unatkozásról pedig szó sem lehet.
A fanyalgók könnyen mondhatják: ja, kérem, könnyű nekik (mármint a tiszteletcsapatnak), nem ők írták a dalokat, készen kapták, csak el kell játszani. Hát persze. Való igaz, hogy a nóták odavágnak, fél évszázad alatt beleégtek a humán memóriakártyákba, és az igazi zeneszerető-zeneértő halandóban nincs az a delete-gomb, amely eltávolíthatná onnan. Képzett vagy amatőr zenészként ugyan le lehet szedni hangról hangra a harmóniákat, az énekesfrazírokat, a dobkiállásokat, breakeket, csakhogy ez – bármilyen furcsán hangzik – kevés. Kell hozzá az a valami, amit ez az öt, már nem egészen fiatal, ám virgonc srác elővezet a színpadon. Amit jobb híján úgy hívnak, feeling vagy zenei empátia. És a Cry Free ennek birtokában zenél.
A figyelem persze leginkább a frontemberre irányul, a zenekarvezető-alapító pedig, adottságait ügyesen felhasználva, erősen ráérez arra a bizonyos érzelmi töltésre. Egy személyben testesíti meg mindazt, amit Ian Gillan, majd az őt követő David Coverdale, sőt Glenn Hughes is művelt a Purple frontján. Pedig két külön korszakról és három merőben más egyéniségről van szó. A léc már itt magasra tétetett. Gillan felsőbb régiókat látogató, különleges színezetű orgánuma, csontvelőig ható falzett-sikolyai, Hughes számomra kissé nyávogós, ám mégis tiszteletre méltó hangmagassága, frazírjai, Coverdale érzelem dús, bluesba hajló karcos énekhangja többnyire nem ellenfél Scholtz Attila hangszálainak, egyedül az elején, a Stormbringernél tűnik fel némi bizonytalanság, ám ez akár a hangosításnak is betudható. De a Mistreated gitárszólós bluesánál már (mindkettő Coverdale-éra) a helyére kerül.
