Ez a szerelem kicsit más volt

Össznépi örömünnepet jelentett a Táncdalfesztiválok első sorozata 1966 és 1972 között, amikor a Kádár-rendszer szegényes szórakozási lehetőségei között megcsillant a remény, hogy nálunk is lehet a nyugatihoz hasonló kivitelezésű, pompájú és nívójú könnyűzenei eseményt rendezni. Noha a magyar táncdalosok tényleg a világszínvonalhoz közel álltak, a rendezés körülményei – a monopolhelyzetet élvező televízió, rádió és hanglemezkiadó törekvései – egyértelműen jelezték, hogy a pártállami kultúrpolitika nem enged a szorításából, és Albániával együtt miénk lett az a kétes dicsőség is, miszerint minden egykori szocialista ország rendezett önállóan nemzetközi táncdalfesztivált, csak az említett két ország nem (persze ezekre minket is meghívtak, és rendre eredményesen részt is vettünk rajtuk, illetve a mi Táncdalfesztiváljainkon is voltak meghívott, ámde nem versenyző külföldi előadók, de ettől még nem vált nemzetközivé a magyar Táncdalfesztivál). A legvidámabb barakknak hazudott ország tényleg sírva vigadt.

Habár a kommunista terminológia szerint a nép szellemi életét mételyezték az átkos nyugati imperialista országok különböző művészeti alkotásai, a kultúrpolitikai engedélyeztetés után a magyar szervezők mégsem átallottak átugrani a vasfüggönyön túlra egy kis ötletért, már ami a Táncdalfesztivál megrendezésének a mikéntjét illeti. Így lett az – milyen érdekes véletlen – 1956 óta futó Eurovíziós Dalfesztivál és a nem sokkal korábban, 1951-ben induló san remó-i fesztivál a magyar megfelelőjének előképe, de a Tessék választani! című rádiós zenei műsor is jó felkészülést jelentett a áncdalfesztiválok sorára. Nyilvánvalóan a pénzszűke és a szellemi tulajdon védelme miatt nem lehetett szolgai módon lemásolni egy az egyben a nyugati műsorokat, de a magyar tévések és rádiósok felsőbb utasításra mindent megtettek annak érdekében, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét mind jobban elhomályosítsák, és ehhez ez a könnyűzenei körmagyar kifejezetten jó eszközként szolgált. A cél szentesíti az eszközt, még azt a békát is lenyelték a kultúrát irányító hivatalnokok, hogy a társadalom legszélesebb köreiben akkor még csak kezdeti ismeretséggel bíró beategyüttesek is megmutatkozhassanak ezen a fórumon, nem kis vihart kavarva a hazai könnyűzene állóvizében. Mégis az első Táncdalfesztivált a Toldy Mária, illetve a Kovács Kati által előadott dalok – hiszen itt nem előadók, hanem szerzemények versengtek egymással – nyerték megosztva, közülük most az előbbi énekesnő sikerét vesszük számba.

Mire az 1966-os első Táncdalfesztivált megrendezték, Toldy Mária már huszonnyolc évesen nem számított kezdőnek, rutinos énekesként tartották nyilván a szakmában és a nagyközönség soraiban egyaránt. A művésznő visszaemlékezése szerint ennek a megméretésnek merőben eltérő hangulata volt, mint egy Országos Rendező Iroda (ORI) által szervezett fellépéssorozatnak, és akkor úgy érezte, hogy sokkal nagyobb tétje is volt, mintha bárhol másutt egy színpadon lépett volna fel. Ő úgy élte meg – és valójában ez is volt a helyzet –, hogy az újdonság varázsa és a szinte mindenkire kiterjedő nagy szakmai felhozatal miatt olyan miliője volt a Táncdalfesztiválnak, amit se előtte, se utána semmihez nem lehetett hasonlítani. Ahogy felidézi: „Még ma is összerándul a gyomrom, amikor meghallom valahol a Táncdalfesztivál oly jól ismert és sokat játszott szignálját, mert óhatatlanul eszembe jutnak azok az évek és persze az az óriási drukk, ami bennünk volt az elődöntőkön és a döntőn. Persze a televíziós közvetítések is rátettek jó pár lapáttal az izgalmakra, hiszen egy ország színe előtt vizsgáztunk akkoriban, mindenki ezt a műsort nézte, hiszen nem is volt másik adás, amit nézhettek volna. Kiürültek az utcák, és a kisgyerekektől a felnőtteken át az aggastyánokig mindenki erre a korabeli tehetségkutatóra volt kíváncsi, ami ráadásul új köntösben, nívós, mondhatni parádés külsőséggel jelent meg, és könnyen emészthető dalokat nyújtott az embereknek, amelyekből rövid úton elsöprő sikerű slágerek lettek.”

Toldy Mária a Magyar Rádió stúdiójában 1966-ban  Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A vetélkedő lebonyolítása során Toldy Mária akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor az egyik próbán elénekelte a később győztes Más ez a szerelem című dalát, és a végén a vonósok a kottaállványaikat ütögették, ami náluk a legnagyobb tetszésnyilvánítás jele. Ez a jelenet kicsit szimbolikus erővel is bírt, hiszen azon túlmenően, hogy nagyon jól esett az énekesnőnek, még azt is jelentette, hogy a komoly- és a könnyűzene találkozásakor előbbi képviselői már nem feltétlenül méla undorral kezelték az utóbbiakat. Toldy Mária azt is elmondta, hogy a számokat úgy tanulta meg, hogy abban senki nem segített neki, leginkább azért, mert meglehetősen pregnáns véleménye volt a mindenkori rá kiosztott dalokról, így a később díjnyertes nótáról is. Igyekezett átérezni a zene és a szöveg üzenetét annak érdekében, hogy azt át is tudja adni a közönségnek, s ebben a szerzők általában támogatták is. Ez áll annak hátterében, hogy Toldy Máriát önálló individuumként kezelve a szerzők nem is igen próbálták befolyásolni az előadás módjáról, mert tisztában voltak vele, hogy ha átadja magát az adott dalnak, akkor azt jól tudja előadni, és hozzá tudja tenni azt a többletet, amivel egyéniséggé tud válni. A művésznő első férje, a nagy hírű Bágya András zeneszerző szintén nem szólt bele az előadásának a módjába, legfeljebb elzongorázta neki a dallamokat.

Valószínűleg a Táncdalfesztiválra is igaz az, hogy teljesen más belülről, aktív közreműködőként átélni, mint akár nézőként befogadni, vagy akár ötvenöt év távlatában írni róla. Erre vezethető vissza, hogy az énekesnő a díjnyertes Más ez a szerelem című Bágya András–G. Dénes György szerezte dallal kapcsolatban sem lehetett biztos a győzelemben, még akkor sem, ha rengetegen mondtak róla jó véleményt a zenés szakmából is. Pedig a dal ahányszor csak elhangzott, mindig vastapsot kapott, de az előadó félelmeit táplálta egyrészt az, hogy más is aratott ehhez hasonló sikert, másrészt az, hogy a zsűri – a Táncdalfesztivál során volt erre is példa párszor – nem mindig a legsikeresebb dalokat értékelte nagyra. A bizonytalanság eloszlatásához nagyban hozzájárult az, amikor közeledett az eredményhirdetés, mert ekkor már értesítették az érintetteket, ha a színpadra kellett vonulniuk díjátvételre, igaz, még akkor sem lehetett pontosan tudni, hogy milyen sorrend alakult ki a dobogón. Végül Kovács Katival megosztott első helyezést kapott Toldy Mária a Más ez a szerelem című számért előadói kategóriában (Kovács Kati a Nem leszek a játékszered című dalt énekelte el, így megoszlott a díjazás a hagyományos tánczene és a feltörekvő beatgeneráció között). 

Az énekesnő és a dal sikere egykönnyen lemérhető volt a közönség reakcióiból: amikor a rendezők a sokadik visszatapsolás után megunva a várakozást – biztosan lejárt a munkaidejük – a színházban felkapcsolták a villanyt, a nóta pedig még nem ért véget, a szó szoros értelmében fény derült arra, hogy az ottlévők egy része a könnyeit törölgette. Ebből színtisztán látszott, hogy a szerzemény elérte a legtöbbet, amit egy zenedarab elérhet, a katarzist, azt, hogy érzelmeket váltson ki, és egyfajta megtisztulást hozzon. A kitűnően megkomponált zeneszám ugyanis arról szól, hogy a főhős számos szerelmet átélt már, amelyek közül utólag kiderült, hogy egy sem volt az igazi, csak az, amit most él át. Ebben találja meg önmagát, és ezzel válik számára kerekké a világ. A dalban nagyon jól visszatükröződik az előadó által tolmácsolt lelkivilág, a pianók és a forték váltogatásával kifejezésre jut az az emberi érzés, hogy ha valaki megtalálja az igazi párját, az jelenti neki a teljes boldogságot. A nézők is azonosulni tudtak a dallal, megértették miről szól, és ebben elsőszámú szerepe volt Toldy Máriának. Erről így vallott az énekesnő: „A szívem, a lelkem beleadtam ebbe a számba, még prózát is raktunk bele, amit én találtam ki, és éreztem, hogy megérte a fáradságot és a törődést, mert eljutottam az emberek lelkéhez. Szinte hihetetlen, de ennek a dalnak máig tartó hatása van: az egyik áruház liftjében megfogták a kezem, és azt mondták, hogy soha nem felejtik el, ahogy azt a szép dalt előadtam. Más alkalmakkor pedig a gyerekeimnek mondják, hogy milyen jó énekes édesanyjuk van, becsüljék meg magukat.” 

1966 nyarán, azon melegében ennek a mai tiszteletnek és megbecsülésnek a sokszorosa tódult az énekesnő felé, lépten-nyomon megállították, sőt még meg is simogatták az utcán, amit ő megelégedéssel nyugtázott, joggal gondolva azt, hogy valóban hálás a közönség azért, hogy értéket nyújtott nekik. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Toldy Mária karrierjében az egyáltalán nem elhanyagolható előéletétől függetlenül az igazi befutást az első hazánkban megrendezett Táncdalfesztivál jelentette. Még akkor is, ha az akkori nyeremények a mai tehetségkutató vetélkedők díjazásától messze elmaradt. Toldy Mária ugyan valamivel nagyobb javadalmazásban részesült, mint pályatársai, de ez csupán az eredményeivel magyarázható, és egzisztenciális értelemben nem volt sorsfordító, ellentétben a mai pályakezdők által elnyert jutalmakkal. Az is igaz, hogy Toldy Mária azáltal, hogy Bágya Andrással egy házaspárt alkottak, összeadódtak a nyereményeik. Az énekesnő az előadói díjáért és az első helyezéséért külön-külön kapott öt-ötezer forintot, míg férjének ugyanennyit adtak a szervezők a zeneszerzésért és a hangszerelésért. Ez az összesen húszezer forint akkoriban arra volt elegendő, hogy megcsináltassák belőle a fűtést, ami mégsem volt teljesen elhanyagolható összeg. Ők mindenesetre nagyon elégedettek voltak, és nyilvánvalóan nem az anyagiak jelentették nekik a legtöbbet, hanem a közönségük rajongása, szeretete, ami újabb lökést adott nekik a pályafutásukon.

(A borítóképen Toldy Mária az első Táncdalfesztivál évében Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)