Fák, virágok fény egy Lélegző furcsa hajnalon

Nemcsak a pandémia, hanem a kultúrpolitika is képes arra, hogy bizonyos nagy sikerű rendezvényeket keresztülhúzzon. Ahogy idén rendezték meg a 2020-as tokiói olimpiát, úgy egy évet kihagyott az elementáris sikereket maga mögött tudó, 1966-ban indult táncdalfesztiválok sorozata is. E mögött persze nem holmi világjárvány, hanem a pártállam megfontolásai álltak, ugyanis hiába élt a hatvanas-hetvenes évek fordulójának Magyarországa elméletileg a szabadabb irányzatot követő, ámde rövid életű új gazdasági mechanizmusban, az 1968-as prágai tavasz eltiprása itthon is elindította a szélsőbalos ingát visszafelé, és a nyitás évei alatt paradox módon számos retorzió következett be a könnyűzenei életben. Ennek egyik lenyomata az 1970-es táncdalfesztivál elmaradása és az 1971-es megméretés döntőjének újbóli megrendezése augusztus 24-én. Húzd meg, ereszd, meg! – Kádár módra.

Körkérdések és háttéralkuk

Hiába volt óriási sikere az 1966 és 1969 között minden nyáron megrendezett táncdalfesztiváloknak, a kádári-aczéli kultúrpolitika 1970-ben egy év szünetet rendelt el az előadóknak és a szerzőknek. A döntés hátterében az állhatott, hogy egyrészt elmúlt a táncdalfesztiválok újdonságának varázsa – ettől még azonban nagy érdeklődés mutatkozott irántuk –, másrészt eleget kellett tenni az ortodox kommunistákból álló „munkásellenzék” követeléseinek is, miszerint a tömegkommunikációban túl nagy hangsúlyt helyeztek a szórakoztatásra, így azokból vissza kell fogni. Ne felejtsük el, még előtte vagyunk Kádár János híres-nevezetes 1972-es nyugdíjba vonulási kérelmének, ami ugyan egy jól megszervezett és átgondolt, de ezzel együtt erkölcsileg egy ócska színjáték volt. Ezzel ugyanis a párt első titkára csak a nyulat akarta kiugrasztani a bokorból, hogy a pártvezetésben kialakult belső ellenzéke, a tőle balra álló „munkásellenzék” valljon színt, hogy támogatja-e őt továbbra is (mint láthattuk, támogatta, és további tizenhat évig maradhatott hatalomban). Mindenesetre amíg nem tudott velük leszámolni vagy legalábbis zöld ágra vergődni (köztük volt, mondhatni a vezérük volt Biszku Béla), addig balanszíroznia kellett, és itt-ott engedményeket kellett tennie a kultúrpolitikában is, aminek egyik kézzelfogható jele volt az 1970-es táncdalfesztivál elmaradása.

Ahhoz azonban, hogy ezt az egyébként a széles néptömegek között túlnyomórészt népszerűtlennek bizonyult döntést meghozzák, meg kellett futni azokat a tiszteletköröket, amelyekkel azt a látszatot keltették, hogy van jogos alapja az 1970-es táncdalfesztivál elmaradásának. Ezért aztán kvázi „közvélemény-kutatásokat” tartottak többek között művelődési házak, helyi párt- és KISZ-bizottságok, valamint a Magyar Tudományos Akadémia (!) bevonásával, amelyek állásfoglalásainak esszenciája jogosíthatta fel elméletileg a hatalmat arra, hogy ne tartsanak táncdalfesztivált 1970-ben. Persze ennél sokkal körmönfontabban vitték végbe a mestertervet, mert a megyei pártbizottságokról a televízió munkájáról szóló véleményeket kérték be a pártközpont Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályára (TKKO), amely némi elemzés után elküldte ezeket az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottságnak, amely 1970. január 22-én összefoglalta és jóváhagyta a jelentést. A TKKO előzetes véleménye mérvadó lehetett számukra, mert állásfoglalásukban javarészt szó szerint vettek át tőlük szövegrészleteket. A végkövetkeztetés szerint a táncdalfesztiválokat szüneteltetni kellett, de emellett a szórakoztatózene sugárzásának időtartamát meg kellett tartani, ám ez utóbbit senki nem gondolta komolyan, nem is sikerült betartani az elképzelést. Ahogy a pártközpont állásfoglalása fogalmazott: „Gyarapodtak könnyűzenei műsoraink. Ugyanakkor ezeknek színvonala hullámzó és visszhangja is nagyon ellentmondásos. A Táncdalfesztiválok és más tánczenei műsorok megtörték hazánkban a nyugati tánczene monopóliumát, bővült, tért hódított a korszerűbb magyar könnyűzene. Sok ellenérzést váltott ki egyik oldalról a beatzene, a fiatalság részéről pedig a szirupos, konzervatív dal-stílus és különösen a Táncdalfesztivál körül kialakult indokolatlan lárma és hisztéria. Olykor az említett káros műfaji eltolódások, máskor az előadott művek színvonala, de sokkal inkább a zenészek és énekesek megjelenése volt irritáló. Mindebből eredendően indokoltnak tartjuk, hogy a Táncdalfesztivált a következő években szüneteltessük anélkül, hogy a tánczenei műsorok arányát a műsorban csökkentenénk. Erőfeszítéseket teszünk a túlzások lefaragására és új könnyűzenei műsortípusok kialakítására.”

Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának állásfoglalása összességében viszont megállapította a televízióról, hogy a párt – többek között a Politikai Bizottság 1966. májusi – határozatainak megfelelően működött, bár a közönség bizonyos soraiban az ellenérzés nőtt egyes szórakoztató műsorok irányában. Ennek ellenére belátták, hogy a fiatal nézőkkel gyengült volna a kapcsolatuk, ha a könnyűzenei irányzatoknak nem adtak volna teret, emiatt bizonyos megkötésekkel ugyan, de továbbra is sugároztak ilyen típusú műsorokat: „Tekintettel azonban arra, hogy éppen a legszínvonalasabb tánczenei irányzatok párosulnak sokak számára elviselhetetlen megjelenéssel (hosszú haj, extravagáns jelmezek, stb.), ezért az ilyen műsorokat többnyire nem csúcsidőben sugározzuk majd.” Ennek ellenére a Magyar Televízió műsorstruktúrájában szombati 21 és 22 óra közötti időpontot határoztak meg a könnyűzenének. A dokumentum összesítéseiből világosan látszik, hogy míg a tánczene-revü kategóriába tartozó műsorok 1967-ben nem érték el összesen a háromezer perces műsoridőt, addig 1968-ban már majdnem négyezer percet sugároztak ebben a műfajban. Ez adott muníciót a kádári vezetés belső ellenzékének, hogy számon kérje a kultúrpolitikától, miért engedte ennyire lazára a gyeplőt és miért nem a munkások szórakoztatásához méltó műfajokat sorolt előtérbe. Ez a fajta vélekedés nyitott utat végsősoron annak az intézkedésnek, melynek következtében 1972-ben a táncdalfesztiválok hőskora lezárult (később azonban felújították ezt a vetélkedőt egyrészt a Metronóm ’77 elnevezésű rendezvénnyel, másrészt a Tánc- és Popdalfesztiválnak nevezett 1981-es nagy sikerű műsorral, valamint az 1986-os és 1988-as Interpop Fesztivállal).

Zalatnay mint gésa

1971-ben viszont a háttéralkuknak megfelelően a Magyar Rádió és Televízió újra megrendezhette a táncdalfesztivált, némiképp fazonigazított formában. Az addig megszokott hatvan dal helyett ugyanis ezúttal megelégedtek negyvenhat megversenyeztetésével, és abban is formabontók voltak, hogy rajtuk kívül még négy számot hagytak talonban tartalékdal címszóval (nem lett rájuk szükség, nem kellett senki helyett beugrani). A változtatásokhoz tartozott az is, hogy ezúttal nem elégedtek meg egyetlen műsorvezetővel, hanem ketten látták el ezt a feladatot, Kudlik Júlia, valamint Ősz Ferenc humorista. A tekintetben viszont egy tapodtat sem változott a helyzet, hogy az összes felcsendülő dalt, még a pótdalokat is kiadta kislemezeken a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, illetve az énekeseket ugyanúgy a Magyar Rádió és Televízió szimfonikusaiból alakult fesztiválzenekar kísérte, akiket Körmendi Vilmos és Balassa P. Tamás vezényelt. Ebben az évben még utoljára a Madách Színházban tartották az elődöntőket, a döntő pedig az addigi szokásnak megfelelően az Erkel Színházban zajlott.

Noha az idő kezdett eljárni a táncdalok felett – legalábbis akkor úgy látszott, viszont a mai nosztalgiahullám ezt megkérdőjelezi –, mert a rockzene megjelenésével alapjaiban változott meg a populáris zene, 1971-ben ismét születtek nagy slágerek a fesztiválon. Az első díjat a Zalatnay Sarolta által előadott Fák, virágok, fény című érzelmes, lassú dal nyerte el. Már az intrója is tökéletes, a fúvósok uralta dallam figyelemfelkeltő, majd az énekszó a versszakok alatt is ehhez simul hozzá. A Metro-tag és tehetséges zeneszerző Schöck Ottó által írt dallam kifejezett fesztiválnóta hangulatát kelti, amivel nemcsak az énekesnő előadásmódja, hanem S. Nagy István szövege is harmonizál. A természet és az ember közötti összhang költői képéből bontakozik ki az énekesnő tapasztalatokon alapuló rezignáltsága a dal elején, ami a végén mégis jóra fordul, mert a dalszöveg szerint megtalálta élete párját. A dal refrénje az, ami meggyőzően demonstrálja egyrészt Zalatnay Sarolta énekesnői képességeit, másrészt Schöck Ottó zeneszerzői kvalitásait. Az élettől sem állt azonban messze a dal mondanivalója, ugyanis szerelmi csalódás ekkorra már az énekesnőt is érte, ahogy az angliai karrierjének szárnypróbálgatásain is túl volt, melynek során a Bee Gees tagjaival is megismerkedett. A dal történetére és előadásának körülményeire Zalatnay Sarolta mutatott rá: „1968-ban jött Anglia, ami sok mindent megváltoztatott bennem. Janis Joplin világa például iszonyú nagy hatást gyakorolt rám. A Fák, virágok, fény című dalt nem akartam elénekelni az 1971-es táncdalfesztiválon, de édesanyám meggyőzött. Ő szervezte le, hogy hosszú, hófehér kalocsai ruhában lépjek fel. Egy parasztnéni készítette. Semmi nem volt alatta, de amit kellett, azt eltakarta. Az eredményhirdetéskor visszafelé mondták be a győztesek nevét, és mivel már feladtam, hogy nyerünk, mérgemben le akartam venni a ruhát. Majd szétszakadt a hátamon, mert abban az időben szinte lehetetlenség volt méteres cipzárt szerezni. És akkor halljuk, hogy megnyertük a nagydíjat! Jöttek a ruhások, de csak úgy tudták megoldani, hogy húsz biztosítótűt szúrtak hátul a ruhámba. Úgy mentem fel a színpadra, mint a gésák. Szóval, anyukámnak ismét igaza lett, mert megnyertük a fesztivált. És ma is, ha előadom ezt a dalt, a közönség felállva tapsol, pedig a zenésztársaim nemegyszer szólták már le a táncdalos slágereimet.”

Elvonult a vihar

A második helyezésen három dal osztozott: a Non-Stop együttes előadásában a Lélegző furcsa hajnalon, amelynek zenéjét a később rádiós karriert befutó Victor Máté, szövegét pedig a később Várszegi Gáborhoz feleségül ment (2010-ben elhunyt) Huszár Erika írta, az Illés-együttes a sokatmondó Elvonult a vihar című számmal jelentkezett, míg Szécsi Pál hozta a kötelezőt a Pillangó előadásával. A Non-Stop-dal igazi gyöngyszem, a líra itt a zongoraszólamban nyilvánul meg leginkább, amire érzékenyen úszik rá a gitártéma és szinte észrevétlenül az orgona, illetve Turai Tamás énekében, akinek a hangszíne sokak szívéhez szólt, egyes vélemények szerint tényleg a legjobbak közé tartozott abban az időben. A nóta, ha csak a műfaji sajátosságokat vesszük figyelembe, még a táncdalok jegyeit is magán viseli, de kétségkívül a beat a hangsúlyosabb, és ezzel együtt azt is világossá kell tenni, hogy a lehető legigényesebb hangszerelést választották ehhez a szerzeményhez. A refrén harsányságával az emberi lét igazságtalanságait veszi számba, míg a belőle kibontakozó gitárszólót bármelyik rockbanda megirigyelhetné. A záró versszak meglehetősen drámai hangot üt meg, zeneileg azonban a szám elején megismert dallamot hozza vissza. A szöveg már-már a költészetet súrolja, találó, mégis szinte meghökkentő megszemélyesítések és egyedi minőségjelzős szerkezet egyaránt szerepelnek benne. Sokak szerint a Non-Stopot érdemtelenül nyomták el, és voltak olyan pillanatok a hazai rocktörténetben, amikor zenészgárdában és népszerűségben is nagyon közel voltak a csúcshoz, de tehetségükhöz képest valóban mégsem futottak be karriert: 1969 és 1972 között összesen kilenc kislemezen szerepeltek (ezek közül kettőn a Bergendyvel és a Corvinával osztoztak), de a nagylemez nem adatott meg nekik (1999-ben aztán CD-n pótolták a hiányosságot Üvegcserepek – Antológia címmel). Pedig nem akárkik zenéltek soraikban (persze a zenészvándorlás itt is nagy volt): a már említett Turai Tamáson és Victor Mátén kívül többi között Köves Miklós (a későbbi Piramis-tag) dobolt náluk, és volt, amikor Závodi János gitározott és Somló Tamás énekelt, illetve szaxofonozott. A kortársak közül sokan nagy tehetségnek tartották az állítólag szén-monoxid-mérgezésben elhunyt másik gitárosukat, Tusai Pétert, aki énekelt is náluk.

Az Elvonult a vihar címe és mondanivalója egyaránt egyértelműen arra utal, amikor a BBC-interjú miatt szilencium alá vetett Illést 1971 márciusában visszaengedte a kultúrpolitika a képernyőkre, a rádióba és a fővárosi koncertszínpadokra. Nem kis öröm lehetett nekik, amikor Aczél György kulturális KB-titkár behívatta az öltönybe bújt Illés Lajos zenekarvezetőt a pártközpontba, hogy újra zöld lámpát mutasson a zenekarnak. Keszler Pál, az Országos Rendező Iroda igazgatója nagy valószínűséggel még az ÁVH-s múltjára (?) is hivatkozhatott, amikor a pártvezetésnél kiállt mellettük és megmentette a csapatot egzisztenciálisan, mert elvitte őket vidéki turnéra. „A vidék legjobb zenekara” rengeteget játszott, de mégis fájhatott nekik az, hogy a médiában nem szerepelhettek, és bizony kihagyták őket Mészáros Márta Szép lányok, ne sírjatok! című filmjéből is. A visszarendeződés után aztán nem kis áthallással írta meg a Szörényi–Bródy alkotópáros az Elvonult a vihart, telibe találva az akkori saját, és nem kis részben az egész populáris zenei szcéna helyzetét. Egy egész ország tudta, miről van szó, és a sanzonbizottság cenzorainak sem volt kétséges, hogy ez az Illés betiltásának feloldásáról szólt, de mivel mégis lehetett a szöveget másként is magyarázni, így színpadra engedték, sőt mi több, megkaphatta a második helyezést is. A dal Pásztory Zoltán dobbeütésével kezdődik, ezután pedig Bródy János elpengeti a bevezető dallamot, miközben Szörényi Szabolcs ujjai alól élénk basszusgitárfutamok jönnek ki. Szörény Levente a felső regiszterben énekel, ami minden énekesnek megfelelően nagy kihívás, majd a dal szinte észrevétlenül átmegy a remekbe szabott refrénbe, az emberek szabadságvágyát méltón kifejezve, ami a Kádár-rendszerben nem kis bátorságra engedett következtetni: „Bár lehetnék egy könnyű kismadár/Ha érzi, hogy jön a hideg tél, messze száll”. Ezután újra Bródy pengeti a főszólamot, majd Szörényi újabb versszakot énekel pianóban, amit újra a slágernek beillő refrén követ, amiben még volt annyi fantázia, hogy vokálisan még tovább lehetett cifrázni, s ez csak a javára vált a számnak. A vihar tehát elvonult az Illés feje fölül, a fiúk tovább játszhattak immáron az első nyilvánosságban is, de a sok viszontagság nem múlt el nyomtalanul a zenekar életében.

További második helyezett lett Szécsi Pál a Pillangóval, ami egy hagyományos táncdal a zseniális Auth Ede és a slágercéh bizalmasának, S. Nagy Istvánnak a tollából. El kell ismerni, Szécsi Pál nemcsak sármos fiatalember volt, hanem a maga műfajában őstehetség, s ezt a dalt rászabták (még akkor is, ha mintegy négy évtizeddel később Tóth Vera úgyszintén nagyon jó torokkal nyúlt hozzá a témához). Minden bizonnyal annyiban 1971-ben is igazodni kellett a zenei trendekhez, hogy az újszerű beathangzást engedjék előretörni, de mindenképpen kellett egy színvonalas táncdalszám is, amit ebben az esetben Szécsi Pál kapott meg. A pillangó a boldogság szinonimája ebben a dalszövegben, ami amilyen könnyen jött, olyan könnyen megy is, s ennek tragikumát az énekes kitűnően ragadta meg. Különösen megrázó a zeneszám legvége, amikor a felsőbb szférákba kalandozik az énekes hangja. A harmadik helyezést a Koncz Zsuzsa által előadott Rég volt, szép volt című Szörényi–Bródy-szerzemény érte el, ami egy újabb respektet jelentett az Illés szerzőpárosa felé a rehabilitáció jegyében. A könnyen megjegyezhető, s ezért slágerré váló dal érdekessége, hogy már 1971-ben is azon nosztalgiáztak a „nagy generáció” tagjai, hogy „rég volt, szép volt”, pedig még nem is volt annyira messze a hőskorszakuk, sőt 2021-ből nézve 1971 még akár az is lehetett volna. Szörényi Levente ekkor huszonhat, Bródy János huszonöt éves volt, és úgy tűnik, az igazán nagyoknak már ebben az életkorban megadatott, hogy megfaragják, vagy legalábbis elkezdjék megfaragni a szobrukat.

(A borítóképen Zalatnay Sarolta látható az Erkel Színházban az 1971-es táncdalfesztivál döntőjében. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)