„I won’t stop rocking till I retire”, vagyis addig fog pörögni, amíg vissza nem vonul, énekelte a Mr. Jones című, 2002-es, pop-rock hangzású, de rapbetéteket sem nélkülöző albuma nyitószámában, a Tom Jones Internationalben. Ez jut eszembe, amikor az autópályán araszolunk Veszprém felé, ahol aznap este az idei VeszprémFest leghíresebb előadója, Sir Tom Jones walesi énekes lép színpadra.
Tizenévesen dél-walesi bárokban, klubokban kezdett fellépni, és alig néhány év múlva már a Tommy Scott & The Senators nevű beatbanda frontembereként vonult londoni stúdióba. Peter Sullivan, a Decca lemezcég producere azonnal felfigyelt rá, és huszonöt éves korában világsztárt faragott belőle. Azóta nem telik el úgy évtized, hogy ne jelenne meg három-négy albuma, amelyek közül minimum egy toplistás lesz. Grammy-díj, Bond-filmek betétdalai, Golden Globe-díjat érő önálló showműsor, Las Vegas-i haknisorozat, telt házas koncertek négy földrészen, a Sex Bombot is tartalmazó Reload és 150 millió példányban értékesített albumeladás. Csakhogy a bugyihajító romantikus slágerek mellett megannyi komolyabb-gyengébb popdal, rock ’n’ roll, R&B, néhány country-, diszkó- és dance, valamint 2010 óta jobbára blues-, soul- és gospelszerzemény képezi a repertoárt. Ezzel sokan nincsenek tisztában, márpedig ha Tom Jones valamiről igazán híres, az a hegyeket megmozgató baritonja és több ezer nőügye mellett a rendkívüli munkabírással párosuló állandó megújulási képessége. „Tessék? A Prince-féle Kisst?” – kérdezte Jonathan Ross televíziós műsorvezető stábja az 1980-as évek második felében, amikor Jones elvállalta, hogy „újraértelmez” egy dalt a The Last Resort című show-műsorban. „Ez valami beteg vicc?” – élcelődött David Sharpe, az Island Records vezetője, amikor két és fél évtizeddel később meghallotta Jones Praise & Blame című korszakváltó gospel-soul-blues albumát. Most a tavasszal megjelent Surrounded By Time című új stúdióalbumával ugyanilyen merész húzásra szánta el magát: a hagyományos popzene keretein átlépve az art rock vagy az experimental rock irányába tett egy ígéretes kitérőt.
A váltás sikeresnek bizonyult: a Surrounded By Time a brit albumtoplista élén nyitott, ráadásul Jones lett a legidősebb előadó, akinek új számokat tartalmazó albuma a brit lemeztoplista élére került. II. Erzsébet lovagja rendkívül büszke a történelmi eredményre, ugyanis a koronavírus-járvány miatt a múlt évről augusztus 19-re halasztott veszprémi fellépésén elhangzó tizenkilenc dalból kilenc az új albumról származik. Arra, hogy miért az 1966-ban Oscar-jelölést érdemlő What’s New Pussycat? című, kevésbé izgalmas filmzenebetéttel lép színpadra, nehéz rájönni, de vélhetőleg szándékoltságról van szó. A másfél órás produkció jobbára csak felvonultatja a nagy slágereket: az It’s Not Unusual vagy a Green Green Grass of Home rutinmunka, a már tíz éve flamencós balladaként előadott Delilah pedig nem is működik jól. – Ha szerettétek ezt a Delilah-t, akkor ez a másik Delilah is tetszeni fog nektek – mondja nevetve, majd belekezd a Samson and Delilah című, nagyszerű, rockos-bluesos gospelbe. Ember legyen a talpán, aki nem hiszi el, hogy a szűk bőrnadrágot viselő, csípőlengető szexistenből kissé pocakos, csípőprotézis-műtétje óta már óvatosan mozgó, ősz hajú, de játékos előadó ne érezné minden porcikájában, hogy milyen félelmetes erővel bírhatott a filiszteusok ellenfele.
Egyből ezt követően a Lazarus Man hátborzongató utazásra visz a Csontvázpartra, és a nyolcperces dalban a költői képsorokat Jones hol echózó, hol üvöltő kísértethangja mellett az erőteljes dobhatások, az egymás mellett futó gitárszólamok, valamint a nagyszerű hang- és vizuális effektek teszik felejthetetlenné. Hosszú és emlékezetes dalokból amúgy sincsen hiány: a One More Cup of Coffee vagy a Tower of Song (két zseniális dalszerző, Bob Dylan és Leonard Cohen szerzeményei) kikerül az időtlenségbe, miközben az előadójuk hihetetlen vokális képességekről tesz tanúbizonyságot. A koncert második részében érkező If I Only Knew, a Kiss, a No Hole In My Head vagy a Strange Things hallatán pedig csak a süket gondolhatja, hogy akad Tom Jonesnál menőbb funky- vagy soulénekes a világon.
Csak landol egy bugyi a színpadon, és hiába táncol a közönség néhány dal alatt, mégis az első ráadásszám, az I’m Growing Old kísér minket haza. Az öregségről és elmúlásról kendőzetlenül szóló vallomás könnyet csal a szívét tálcán a közönség elé kitevő énekes és a rajongók szemébe is. Még csak le sem kell hajolni érte: a csoda előttünk történik.
(A borítóképen Tom Jones a VeszrémFesten, fotó: Veszprém Megyei Napló/Penovác Károly)
