„Nándorfehérvár bevétele hozta el azt a temérdek bajt, amelyek az utóbbi időben ránk zúdultak, és amelyek alatt még most is nyögünk. Ez az a gyászos kapu, amelyen a barbárok betörtek, hogy feldúlják Magyarországot, emiatt halt meg Lajos király, majd veszett el Buda, szakadt le Erdély. Ha a törökök nem foglalják el Nándorfehérvárt, soha nem nyomulnak be Magyarországra, nem pusztítják el ezt az egyik legvirágzóbb európai országot” – írta az 1521-es eseményekről találóan Ogier Ghiselin de Busbecq.
1520 őszén az Oszmán Birodalom rettegett padisahja, Szelim elhunyt, utóda fia, Szulejmán lett, akivel kapcsolatban a vén kontinens keresztény fejedelmei abban a hiú reményben ringatták magukat, hogy békésebb természetű, mint az apja. Csalatkozniuk kellett, bár az új szultán még 1520-ban elküldte Behram csauszt Budára, de II. Lajos király visszatartotta a követet, ez pedig végül casus bellivé vált.
Szulejmánnak az uralkodása kezdetén a Dzsánberdi Gazáli vezette szíriai felkelés okozott gondot, s amíg e kérdést nem oldották meg, addig gondolni sem tudott egy Magyarország elleni háborúra. Ebben az időszakban a budai udvar célja mindenképpen az volt, hogy kipuhatolja európai szövetségeseinél, hogy támogatnák-e hazánkat az Oszmán Birodalommal szemben. Sajnos a nemzetközi helyzet nem kedvezett nekünk. Ez a velenceiek reakciójából is kiderült, ugyanis a városállam hajlandó volt békét kötni Szulejmánnal, az 1521-es wormsi birodalmi gyűlés „sztárvendégei” sem a magyar követek – Werbőczy István és Balbi Jeromos – voltak, hanem inkább a reformáció követei: Luther Márton és a franciák. 1521 tavaszára világossá vált Budán is, hogy az európai politika legfontosabb kérdése nem a törökkérdés, hanem V. Károly német–római császár és I. Ferenc francia király konfliktusa. Magyarország egyedül maradt, s miután a törökök leverték a birodalmukban kitört felkelést, a szultán minden erejét hazánk ellen fordította, hogy megtorolja a követeivel szembeni méltatlan bánásmódot II. Lajos királyságán.
Az oszmán haderő, amely a korabeli feljegyzések szerint 30-35 ezer harcostól egészen 400 ezer főig terjedhetett, ám a szakirodalom alapján „csak” 70-80 ezer katonából állhatott, 1521 májusában indult el hazánk felé, de támadási cél nélkül. A szófiai haditanácson, június 18–19-én aztán kiderült, hogy a birodalom vezetésében komoly ellentétek vannak: Ahmed ruméliai beglerbég Szabács elfoglalását és a Buda elleni támadást preferálta, ezzel szemben Piri Mehmed nagyvezír katonai és stratégiai okok miatt Nándorfehérvárt kívánta elfoglalni. A szultán végül Ahmed pasa mellé állt a vitában, de megengedte a nagyvezírnek, hogy megostromolja Nándorfehérvárt.
A döntés alapján Szulejmán június 21-én megindult a bánjai (Sulyok István, Sulyok Balázs) által magára hagyott Szabács ellen, míg 23-án ezer janicsárt küldtek Szendrőbe, hogy Hüszrev bég katonáival együtt zárják körül a bánjai (Héderváry Ferenc, Török Bálint) által ugyancsak elhagyatott Nándorfehérvárt, amely végvár körül már 25-én megkezdődtek a török portyázások. Július első napjaiban elkezdték körülzárni az Oláh Balázs vicebán vezette 700 főnyi katona által védett, a Száva torkolatánál lévő végvárat, s július 9-re odaért Piri Mehmed is csapataival, majd rögtön elkezdte ágyúzni a várat.
Ekkorra már a Logody Simon és Thorma András vicebánok és csapatuk által védett Szabács két napja a törökök kezén volt, mivel Ahmed pasa elfoglalta a végvárat, így a július 8-án odaérkező Szulejmán a magyar védők karóra tűzött fejei közt vonulhatott be Szabácsra a katonáival. A pasa elrendelte a Szávára tervezett híd felépítését, és megparancsolta, hogy hagyják abba Nándorfehérvár alig elkezdett ostromát. Utóbbi utasítását nagyvezíre elszabotálta, és Hüszrev béget Zimony elfoglalására utasította. A várat védő katonák július 11-én feladták az erősséget, majd jutalmul a háromszáz főnyi őrséget a Nándorfehérvárral szemközti Nagy Hadiszigeten felkoncolták. Közben Szulejmán újból felszólította Piri Mehmedet, hogy hagyja abba az ostromot.
Július közepére már a török kezén volt Szabács és Zimony, de magyar részről érdemi erőfeszítések nem történtek. Nándorfehérvár kiszolgáltatott helyzetbe került: a szultán egyelőre még a Budáig való előretörésben gondolkodott, azonban a Szávára épített török híd július 19-i, az időjárási miatti megsemmisülése eldöntötte a kérdést. Szulejmán belátta, hogy Nándorfehérvár elfoglalása katonailag szükséges, ezért az ostrom újrakezdésére utasította az azt a szultán korábbi utasítására befejező nagyvezírét. A törökök július 23–24-én újból nekiláttak a végvár ágyúzásának, de az Oláh Balázs vicebán vezette védők több alkalommal is eredményesen hajtottak végre rajtaütéseket a törökök táborán.
A padisah csapataival július 31-én megérkezett Zimonyba, ezzel augusztus elejétől az ostrom új szakasza kezdődött, s a törökök már a hónap elején két rohamot is indítottak a végvár ellen, majd tovább lövették Nándorfehérvárt, már a várral szemközti szigetről is. Eközben Báthori István nádor Futakon állomásozott 17-18 ezer katonájával, de a védők felmentésére komolyan vehető hadmozdulat mégsem történt.
Szulejmán azt tehetett, amit akart.
Az augusztus 8-i, jelentős eredményeket hozó roham során az őrség a felsővárosba és a fellegvárba szorult vissza, így nem jutott hozzá a vízhez. Bár Zay Ferenc és Ludovicus Tubero szerint Szulejmán fel akarta adni az ostromot, valójában a védők helyzete végleg megpecsételődött.
Ezt követően még több alkalommal rohamozták meg a várat, s augusztus 27-én a török aknászoknak sikerült felrobbantaniuk a fellegvár lakótornyát, a Ne bojsa tornyot. Ez végérvényesen eldöntötte a vár sorsát, ugyanis a 72 főre apadt őrség augusztus 28-án kénytelen volt Nándorfehérvár várát feladni, a szabad elvonulásért cserébe, miután a még Tolnán táborozó II. Lajos király csapatai, de a nádor serege részéről se mutatkozott valódi szándék a végvár felmentésére. Nándorfehérvár kapuit 1521. augusztus 29-én 12 óra után nyitották meg a törökök előtt, s ettől kezdve Magyarország kapuja is nyitva állt előttük. Bár az Oláh Balázs vezette védők minden segítségnyújtás nélkül, árulások közepette is kitartottak, nem kerülhették el a vereséget 1521 nyarán. Azt, hogy valójában mi veszett el Nándorfehérvárral együtt, végül az 1526-os mohácsi csata és Buda 1541-es török kézre kerülése mutatta meg a magyarságnak.
(A borítóképen Az ostromról készült metszet az Ortelius Chronologia 1602-es első kiadásában. Forrás: OSZK Régi Nyomtatványok Tára)
