Megható pillanata volt a 30. Zempléni Fesztivál hatodik napjának, amikor az idősebb fesztivállátogatók a Zagyva Bandával együtt énekelték az Esteledik a faluban, haza kéne menni című dalt a Royal Tokaji Borászat udvarán Mádon. Kádár Ignác énekes, a zenekar vezetője kiemelte, hogy addig nem mennek haza, amíg a közönség nem énekel velük magyar népdalokat. Mindez meg is történt, a banda eddig a pillanatig is kellő hőfokkal és szenvedéllyel játszott, ám – mindenki meglepetésére – még ekkor is tudták fokozni a tempót. A koncerten nemcsak a Kárpát-medence magyarságának és más nemzetiségeknek a népdalai és táncmuzsikái is szerepeltek (többek között Kalocsa, Szatmár, Mezőség, Kalotaszeg, Küküllő-mente és Felcsík vidékéről származó dallamok), hanem egy igazi időutazásban is részesülhetett az idősebb közönség, akiknek gyermekkoruk zenei világa, kedves dalai is felcsendültek.
„Országunk kincse ott van minden cseppnyi aszú borban” – énekelte a Vivat Bacchus Énekegyüttes a Demetervin pincészet kertjében Mádon a Tokaji aszúról szóló dalukban, egy másik nótában meg arról volt szó, hogy „amióta bort iszom, szebb az életem”. Éppen húsz esztendeje örvendeztetik közönségüket bordalokkal, amelyek túlnyomó többsége saját szerzeményük, de attól se riadnak vissza, ha jelentős magyar költő, például Petőfi Sándor borról szóló költeményét kell megzenésíteni. A koncerten mindjárt az első dal meghallgatása után mindenki szembesült azzal, hogy itt bizony vidámság vár rá, a közönség mosolyogva hallgatta a férfikart, amely elementáris erővel sugározta az élet örömének pozitív energiáit. „Nincsen a kerek világon, még egy ilyen édes álom, mikor először megízleled, megváltozik az életed. Tokaji. A borok királya, s királyok bora ő, ez az az íz, ami soha nem felejthető” – foglalta össze a zenekar az Egy nap Mádon rendezvény keretében a Tokaji bor esszenciáját dalukban.
Este a sárospataki művelődési házban Hollerung Gábor, a Zempléni Fesztivál művészeti igazgatója bevezetőjében arról szólt, hogy fontos zenetörténeti pillanat, amikor Bartók Béla munkássága találkozik a dzsesszel. Hozzátette, hogy a művészet halála lenne, hogyha egy-egy mű utóélete nem lenne valamilyen módon kalandos. A Bartók-emlékév kapcsán két Bartók-feldolgozást is hallhatott a Zempléni Fesztivál közönsége. Először Káel Norbert triója (Oláh Péter bőgőssel és Lakatos Pecek András dobossal, valamint a vendég előadó szaxofonossal, Soso Lakatos Sándorral) hagyományos módon játszott dzsesszt. Egy alaptémából, egy gondolatból kiindulva építkezett, világszínvonalon improvizált. Bartók Béla A fából faragott királyfi című művét saját értelmezései nyomán adta elő egy teljesen új zenei kompozíciót létrehozva. A szaxofon és a zongora egymást kísérő váltott játéka, párbeszéde adta a darab dinamikáját, amelyhez a dobos és a bőgős finoman, kicsit sem tolakodón, ám mégis lendületesen csatlakozott.
Míg Káel Norbert triója nagy teret engedett az improvizációnak, addig Sárik Péter triója (Fonai Tibor bőgőssel, Gálfi Attila dobossal, valamint a közreműködő Bubernyák Zoltánnal) és a Budafoki Dohnányi Zenekar Hollerung Gábor vezényletével az eredeti darabból indult ki. A világ egyik legnépszerűbb operájából, A kékszakállú herceg várából még soha nem készült dzsesszes feldolgozás. Hollerung és zenekara a Sárik Péter Trióval őrületesen izgalmas, újszerű és szenvedélyes előadást hozott létre. Sokkal erőteljesebb lett az opera drámaisága, lendületesebb, gyorsabb lett a mű dinamikája dzsesszesen. Az énekesek – Miksch Adrienn (Judit) és Cser Krisztián (Kékszakállú) – párbeszéde a Bartók-mű klasszikus feldolgozásához képest hangsúlyosabb lett. A közönség megértette, hogy nem érdemes egy párkapcsolatban mindent, a legbelső tudatalatti mélyrétegekig hatolva megtudni a másikról, elég az is, ha szenvedélyesen szeretjük egymást.
(A borítóképen a Sárik Péter Trió és az énekesek, Miksch Adrienn és Cser Krisztián Fotó: Oszlányi Gyöngyvér)
