Jean-Paul Belmondo a filmművészetben antihősnek indult Jean-Luc Godard 1960-ban bemutatott, Kifulladásig cím filmjében, ami korszakhatár volt. Egyrészt (többek között) ezzel a filmmel indult a máig tartó hódító útjára a modern filmformanyelv, másrészt ezzel a művel kezdődött el egy diskurzus arról, hogy van egy nemzedék, amelyik szabad akar lenni (a 60-as évek fiataljai), de nem igazán tudja, mit ért szabadság alatt. Godard filmje azért nagyon érdekes, mert bemutatja a lázadó fiatalságot, de mindjárt lázadásuk kritikáját is adja. Belmondo ugyanis egy olyan antihőst alakít a filmben, akinek nincs értékrendje, elvet mindent, ami hagyomány, lázad a fennálló társadalmi rend ellen, de azonfelül, hogy egy nőt és sok pénzt akar, nem nagyon van elképzelése az életről. Attól, hogy minden idők legnépszerűtlenebb filmhőse legyen, csak az menti meg, hogy Godard alkotásának másik főszereplője, akit Jean Seberg alakít, még nála is negatívabb figura lett. Bár megtestesíti az emancipált nőt, de Godard azt a máig fontos tényt is közli, hogy ezzel az emancipációval olyan mértékű önzőség is együtt jár, amiben örökre meg fog bomlani férfi és nő ezeréves szövetsége. Jean-Paul Belmondo tehát nem akármilyen belépővel toppant be a filmtörténetbe. Konkrétan leocsmányozza haldoklása közben (lelövik ugyanis a rendőrök) az őt és a szerelmet eláruló emancipált lányt.
Belmondo gyerekként nem szeretett tanulni, sokkal inkább bunyózni szeretett és focizni, ezért is lett ökölvívó, amitől egy komolyabb vereség után elment a kedve. Orrát nem a bokszolás során törték be, hanem egy iskolai bunyón. Művészcsaládból származott: apja olasz származású szobrász volt, édesanyja francia festőművész. Érdekes módon mégis az apa révén szerették meg a művészeteket bátyjával, Alainnel. Visszaemlékezései alapján nagyon tisztelte az apját, aki fegyelemre nevelte fiait, de mindezt úgy, hogy jó kedélyű volt Jean-Paul, becenevén Bébel, gyermekkora.
Eleinte bohóc akart lenni, de miután kitanulta a színészmesterséget, rájött, hogy neki a vígjátékok állnak a legjobban. Kaszkadőr nélkül szeretett forgatni, ilyenkor kiélhette kalandor természetét, ráadásul a filmekben megmaradhatott kemény, bunyós férfinak, akinek csak a szép nők mosolyától lágyul meg a szíve. Sok művészfilmben szerepelt, ám a kommersz filmek hozták el neki az igazi népszerűséget. Legnagyobb sikere a Borsalino volt 1970-ben, Alain Delonnal évtizedekre meghatározták, milyen is egy igazi bohém gengszter, akik ha mást nem is, de a nőt mégiscsak tisztelik. Belmondo a humort hozta el a komoly férfifilmekbe, azt tanította meg nemzedékének, hogy a nők az olyan kemény pasit szeretik, akinek van humorérzéke.
Míg Alain Delon volt a kegyetlen szépfiú a közönség szemében, addig ő a humoros keménykezű, de kaszkadőrügyességű fickó. A korabeli legendák szerint a női nézők fele Belmondót, a másik fele meg Delont imádta, mindenki vérmérséklete szerint. Aztán 1981-ben bemutatták A Profi című filmet, amely keményen kritizálta a politikai manipulációkat. Úgy tűnt, hogy a vidám bohócarcút nagyon felbosszantotta valami, másrészt meg hízelgett Delonnak, aki már 14 évvel korábban leforgatta a hasonló témájú Szamurájt. A Két apának mennyi a fele? című 1998-as filmben viszont már azt látták a rajongók, hogy az idő elszalad Belmondo és Delon felett is, az iszonyatosan népszerű Vanessa Paradis mellett már nem azon verseng a két pasi, hogy melyikük udvaroljon a lánynak, hanem, hogy ki legyen az apukája. Aztán 2001-ben Belmondo agyvérzést kap, de még húsz évig élhetett Isten kegyelméből. – Na, ebben most megelőztem Delon – mondaná, ha mondott volna valamit utolsó mondatként, meg talán még annyit, hogy „Ehhez sem kérek kaszkadőrt”.
Borítókép: Belmondo Michel, a társadalmon kívüli hős szerepében a Kifulladásig című filmben. Forrás: Örökmozgó
