A tizenöt esztendeje, 2006. szeptember 30-án Budapesten elhunyt Sütő András Kossuth- és Herder-díjas író erdélyi magyar család gyermekeként látta meg a napvilágot a mezőségi Pusztakamaráson 1927. június 17-én, s lett a nagyenyedi, majd a kolozsvári református kollégium diákja. Egy ideig a kolozsvári színművészeti főiskolán tanult rendezőnek, végül aztán a mindennapi megélhetést jelentő újságírás és a mesterségévé vált szépirodalom mellett tette le a voksát. Az 1950-es–1960-as években a magyarság problémáit igyekezett összeegyeztetni a románság problémáival: a köztes-európai sorsközösség jegyében. Amikor azonban megtapasztalta és világosan látta a Nicolae Ceaușescu nevével fémjelzett romániai diktatúra magyarellenességét, sovinizmusát és idegengyűlöletét, műveiben következetesen és határozottan kiállt a magyar nemzetiségi érdekek mellett.
Gyermekkönyveiből, regényeiből, színműveiből, esszéiből egyaránt az európai humánum világlik át, s szerveződik mindenki számára elfogadható és követendő példává. Önéletrajzi jellegű Anyám könnyű álmot ígér című – szociográfiaként, kisprózafüzérként, történeti dokumentumszövegként és önreflektív naplóként egyaránt olvasható – műve a két világháború között felnőtt, majd a kommunista kényuralom idején a világban helyét kereső romániai magyar nemzedékek életérzése megértésének kulcsregénye.
A Ceaușescu-diktatúra bukását követően a romániai magyarság önszerveződésének, s társadalmi, gazdasági és politikai útkeresésének emblematikus alakja. Az 1990. márciusi marosvásárhelyi magyarellenes pogromok – a „fekete március” – egyik áldozata, aki az öt halálos áldozatot és közel háromszáz sebesültet követelő etnikai alapú összetűzések során olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy az egyik szeme világát is elveszítette.
Erre a szörnyű eseményre később, Visszapillantás című írásában így emlékezett: „Valaki, mintegy jelt adván a gyilkosoknak, azt kiáltotta: – Batrînul! Az öreg! – A jeladásra következő szavakat már nem hallottam, de szem- és fültanúi vallják, hogy a kapu sarkában álló, korábbi sovén uszításairól a közismert katonatiszt ezt mondja pribékjeinek: – Itt vannak! Vegyétek őket kezelésbe! Valaki jobbról husánggal vagy fémtárggyal sújtott le rám. Iszonyatos tarkóütés volt. A járdára zuhantam. Talán fél percig tartó tudatvesztés után kezdtem újból érzékelni, hogy mi történik velem. A tehergépkocsi mögött térdre esetten, annak túl magasan fekvő platójába kapaszkodva próbáltam fölemelkedni. Aztán újabb semmi és sötétség, majd annak zavaros emléke, hogy vadul tülekedő emberi tömeg szorításában azt kiáltozom románul: »Miért gyilkoltok meg, jóemberek?«”
Sütő András életére és munkásságára igaz mindaz, amit Illyés Gyula egyik évfordulója kapcsán fogalmazott meg Sorsunk és a költő című esszéjében. „Az irodalomnak valamilyen formában mindig ott kellett lennie, ahol egy nemzet sorsa forgott kockán. Mert bizonyos értelemben ugyancsak az egzizgenciákat [követelményeket] szolgálja, amit persze csak abban az esetben indokolhat, ha látásmódja távlati, ha nem szorul a politika hóna alá. Ha tartós és mulandó jelenségek között különbségtételre képes.”
Sütő András képes volt a tartós és a mulandó közötti különbségtételre, s a romániai sovinizmus fizikai áldozataként is a közép európai népek közös múltjából fakadó közös jövőjének szükségességét és közös felelősségvállalásának kötelességét vallotta. Művei pedig – az örök emberi értékek hordozóiként – soha nem veszítenek aktualitásukból.
Borítókép: Sütő András író Fotó: MTI/Soós Lajos
