A lovak tekintete

Talán érezhetjük úgy, hogy az éppen negyven esztendővel ezelőtt tragikusan fiatalon, ötvenéves korában elhunyt Huszárik Zoltán megannyi le nem forgatott filmet, meg nem rajzolt grafikát vitt magával a sírba, mégsem mondhatjuk, hogy életműve hiányos. Szemlélete, látásmódja és igazságai valamennyi művében ugyanúgy ott pulzálnak – és ott is fognak pulzálni az idők végezetéig.

A Szindbád képi bőbeszédűsége is látszólagos, csakúgy, mint múltidéző nosztalgiája. Úgy vált népszerű alkotássá, hogy többrétegűségéhez keveseknek volt hozzáférése, még akkor is, ha Sára Sándor képei önmagukban is élvezetesek, és Latinovits Zoltán, akiben Huszárik nemcsak Krúdy hősére, hanem önmagára is ráismert, szinte eggyé válik Szindbáddal. Sokan a XIX. századi figura megzabolázhatatlanságában egy letűnt kor emberének korszerűtlen tulajdonságait látták, amely távolról ugyan szimpatikus lehet, de közelről megfejthetetlen és felkavaró az átlagember számára. Szindbád azonban még nem tartogatta magában a zseni őrületét, mint Csontváry és a festőt alakító Z figurája (akit éppen Latinovitsról mintázott a rendező). A valóság összes dimenzióját megragadni akaró, közben saját démonjaival és terheivel küzdő művész bonyolult eposzát már nem kísérte olyan siker és kritikai örömujjongás, mint a Szindbádot. Huszárik művészi programjához, vívódásához, szellemi magányához azonban talán mégis a Csontváryn keresztül juthatunk el. De a valóságos Csontváryhoz és minden, a lelkével dolgozó művészhez e filmen át kerülhetünk legalább egy lépéssel közelebb. Huszárik elkészült filmjei közül legalábbis biztosan.

(A borítókép Fortepan/Szalay Zoltán)