Amikor sokadjára újranézem Huszárik kevés számú, ám annál súlyosabb filmjét, például a sokak által kedvelt, ám igazán csak kevesek által átélt és átérzett Szindbádot vagy a rövidfilmes műfaj egyik csúcsát jelentő Elégiát, néhány pillanatig elfog a kétség, vajon a mai néző számára megérthetők-e ezek az alkotások. Hiszen hogyan is foghatnák meg az Elégia valódi mondanivalóját azok, akik nem töltöttek még időt lovakkal? Akik sosem ültek szekéren. Sőt azok, akiknek már a macskaköves budapesti utcák is a történelmi színes kategóriájába tartoznak. Aztán hamar megnyugtatom magam, ahogy magával sodor Huszárik egy mozgóképkölteményének újabb strófája: a lényeg nem a felszínen húzódik.
Huszárik üzenete ugyanis nem kizárólag az egymás mögé komponált, zaklatott képek első szintjéről szól hozzánk. Sokkal mélyebbről jön és sokkal mélyebbre hatol az, amit a felgyorsult világ zavarossága miatt egyre nehezebben koncentráló néző figyelme pusztán az érzéki valóságon keresztül felfoghat. Majdhogynem azonos az Elégiában a maguk teljes elveszettségében és kiszolgáltatottságában rettegő lovak tekintete a Csontváry legvégén kinagyított festői önarckép szempárjával. A két tekintet között a rendező által megteremtett analógia magáért beszél. A lényegi különbség csak abban rejlik, hogy amíg a kötőféken tartott lovak, akiket az ember több ezer évnyi szövetség után elárult, csupán prüszkölni és rúgni képesek, addig a megkötözött művész az alkotás elkeseredett, de mégiscsak az időtlenséget ígérő mozdulataival az utolsó leheletéig bízhat abban, hogy helyreállítja a kizökkent időt. A zseni számára megadatik, hogy egyszerre éljen az egyszerű emberek idejében és valami örök, éteri időben is. A zseni köztünk jár, velünk eszik és iszik, de nem a mi időnk szerint méri a valóságot, eszközeivel a kimondhatatlan, a lefesthetetlen, a megragadhatatlan is megmérhetővé és átmenthetővé válik.
A műalkotás – akár filmről, akár zenéről, akár irodalomról van szó – egyszerre több szinten szólít meg bennünket. Az elavulhatatlanság éppen abból fakad, hogy az időn kívüli rétegek üzenete akkor sem mosódik el, amikor már fogyóban vannak azok a fogódzók, amelyekbe kapaszkodva könnyedén át lehet érezni a felszín látszólagos fecsegését. Huszárik nagy álma volt, hogy filmre vigye Füst Milán A feleségem története című regényét a sokbeszédű Störr kapitánnyal, aki bizonytalanságát és érzékenységét féltékenykedő, de mindenképpen túláradó anekdotákkal leplezte. Csak tippjeink lehetnek rá, ha a hatalom hagyja, hogy Huszárik Füstöt, akárcsak Krúdyt, művészi módon interpretálja, abból milyen remekmű született volna.
