– Gyöngyössy Imrére emlékeztek az örök városban filmvetítéssel és egy kétnyelvű verseskötet bemutatásával. Miért tartják fontosnak, hogy a karizmatikus költő-filmrendező emlékét őrizzék itt Olaszországban is?
Petényi Katalin: Gyöngyössy Imre egész életében szorosan kötődött Itáliához. Anyanyelvi szinten beszélt, verseket is írt olaszul. Első játékfilmjét, a balladai hangvételű, spirituális ihletésű Virágvasárnapot átütő sikerrel fogadta az olasz közönség és a kritika: a pesarói fesztivál bemutatójakor az olasz újságok a „magyar Pasolininek” nevezték. Filmjeit vetítették a legjelentősebb olasz fesztiválokon, a Velencei Biennálén, a pesarói nemzetközi fesztiválon, San Remóban a Jób lázadásával megnyerte a fesztivál fődíját, 1983-ban tíz filmjéből retrospektív-sorozatot rendeztek Rómában (ANCCI) és olasz nyelven kiadták válogatott verseit és Barokk passió című drámáját. Így munkássága ismert volt a szakma és a közönség előtt, de közben felnőtt egy új generáció, akiknek a Remény a holnapban retrospektív-sorozat adott lehetőséget, hogy megismerjék Gyöngyössy Imre költő-filmrendező életművét.
– Miközben Gyöngyössy Imre filmjeit rendszeresen mutatták be a Velencei Biennálén és más olasz városban, költői látásmódjára felfigyelt az olasz kritika, díjakkal tüntették ki, versei Magyarországon íróasztalfiókban maradtak. Mi volt ennek az oka?
Petényi Katalin: Gyöngyössy Imrének a vers nagyon fontos önkifejezési forma volt. Első versei a pannonhalmi gimnázium Piccolo lapjában jelentek meg. 1951-ben letartóztatták és egy koncepciós perben három év börtönbüntetésre ítélték. A börtönben fejben, papír és ceruza nélkül olasz nyelven verseket írt, melyeket később lejegyzett. Versei a későbbi években is szaporodtak, de továbbra is az állambiztonsági szervek célkeresztjében állt, verseinek kiadását nem engedélyezték. Versei életében csak Rómában jelentek meg olasz nyelven, magyarul csak halála után, 1999-ben.
– Milyen filmeket mutattak be és miért pont ezeket az alkotásokat választották?
Kabay Barna: Terdik Sebestyén kurátor azokat a legjelentősebb Gyöngyössy-filmeket választotta, amelyek egyszerre érintették meg a hetvenes-nyolcvanas évek mozinézőit és üzenetük a mai embernek is aktuális. Fontos szempont volt az is, hogy az életmű sikerfilmjei mellett (Virágvasárnap, Jób lázadása, Két elhatározás stb.) a csak Németországban bemutatott vagy Magyarországon is elfelejtett ismeretlen kiemelkedő alkotásokat is bemutassa. (Férfiarckép, Add tudtul fiaidnak, Töredék az életről, Száműzöttek) Az egyik ismert magyar filmesztéta az elmúlt napokban a teljes magyar életművet nagy fehér foltnak nevezte. Egy másik fiatal kritikus a költő-filmrendezőt az elfelejtett zseniként emlegeti.
– Melyik az olaszok által leginkább ismert és kedvelt film?
Kabay Barna: A korabeli kritikákat, nyilatkozatokat, írásokat (Luigi Rondi, Morando Morandini, Bruno Torri, Lino Micciche, Giacomo Gambetti, Pier Paolo Pasolini) tanulmányozva talán a Virágvasárnap, Két elhatározás és a Jób lázadása.
– Hogyan fogadja ma az olasz közönség Gyöngyössy alkotásait?
Kabay Barna: A római Nuovo Cinema Aquila fiatal nézőit a Jób lázadása mellett a Töredék az életről és a Száműzöttek érintette meg különösen. A feltett kérdésekből azt éreztük, hogy értik a filmek máig aktuális üzenetét. Különösen érdekelte őket a látomásokban gazdag, expresszív képsorok montázsvilága, a mágikus realizmus, amelyről a korabeli olasz kritikusok többször írtak méltató elemzéseket. Keresték a párhuzamot Pier Paolo Pasolini és Andrej Tarkovszkíj lírikus, transzcendens filmi világával, de az Add tudtul fiaidnak és Száműzöttek filmek kapcsán felvetették Ermanno Olmi bergamói olasz filmrendező amatőr szereplőkkel építkező, valóságfeltáró dokumentumdrámáit, filmkészítési módszerét.
– A római Collegium Hungaricum vetítéssorozattal és a Stigma című magyar–olasz kétnyelvű verseskötetének bemutatójával tisztelgett Gyöngyössy Imre költő előtt. Miről tanúskodnak a kötet darabjai?
PetényiKatalin: A Nap kiadónál megjelent Stigma bilingva kötet először közli magyarul Gyöngyössy Imre börtönben, fejben, olasz nyelven írt verseit, amelyek megrázó képet nyújtanak az ötvenes évek börtönének hermetikusan elzárt világáról. Későbbi versei személyes vallomások a történelem üldözötteiről, kiszolgáltatottjairól. De újra és újra megfogalmazza a teremtett világ, a barátság, a szerelem, az emberi összetartozás szépségét is.
– Hányatott élete során soha nem vesztette el hitét Istenben és az emberben, a szeretet teremtő erejében, a holnap reményében – írja a verseskötet bevezetőjében Petényi Katalin. Hite mennyiben segítette viszontagságos életét?
Petényi Katalin: Hite a börtönök magányában és később is mindig erőforrása volt. Gyöngyössy Imre szavaival válaszolnék:
A magánzárkában jöttem rá, mielőtt még Thomas Mann József és testvéreit olvastam volna, hogy minden embernek megvan az az adottsága, hogy a legnyomorúságosabb kútban is kitermelje magából saját létfenntartó energiáját, a túlélés energiáját: a reményt.
– Mi Gyöngyössy Imre üzenete korunknak?
Kabay Barna: Talán a legfontosabb, hogy ellent kell mondani minden diktatúrának, bosszúállásnak, terrornak. Pozitív példákat kell felmutatni a gyilkos indulatokkal szemben. Szólni kell a száműzöttekről, a hazátlanokról, a deportáltakról, az emberi jogaiktól megfosztottakról, a kisebbségben élő közösségek problémáiról, a testvérháborúkról. Különösen veszélyes az emberi személyiséget fenyegető szellemi elsorvadás, a depresszió és a hit nélküli közömbösség.
Petényi Katalin: Az, hogy személyes felelősségünk tudatában éljünk. Az, hogy észrevegyük a kiszolgáltatottakat, a segítségre szorulókat. Hogy tiszteljük a másikat, hogy cselekedeteinket a szeretet irányítsa. Mert Gyöngyössy Imre szavait idézve: Minden ember olyan atomreaktor, akinek saját emberségétől függ, hogy szennyezett vagy építő energiákat sugárzik-e szét. Mindenkinek erőfeszítéseket kell tenni saját igazságának megtalálására. Mindenkinek meg kell vívnia saját belső forradalmát. A nihilizmussal szemben meg kell találnunk a szorongás helyett gyerekeinknek is elmondható hiteles igeneket, a hétköznapi derűt és életörömöt.
Borítókép: Petényi Katalin portréja. Fotó: Gyöngyössy Bence
