– Konferenciát rendeznek a nemzeti ünnep alkalmából, melyen Horváth János (1921–2019) közgazdász, politikusról is megemlékeznek, aki 1956-ban emigrált Amerikába. Miért fontos az ő személye?
– A nemzeti ünnepek, emléknapok alkalmával szokás így is megemlékezni. A koszorúzásokon, gyertyagyújtásokon, iskolai, települési ünnepségeken túl a tudományos világnak is illik hozzájárulnia ezekhez a jeles napokhoz. Sőt egy-egy új kutatási eredmény pontosíthatja, gazdagíthatja őket. Így emlékeztünk április 14-én Bethlen István miniszterelnökre hivatalba lépésének 100. évfordulóján, és most is, az 1956-os forradalom és szabadságharc 65. évfordulóján. Azonban nem a szokásos módon, nem az ’56-os eseményeken, helyszíneken megyünk végig, ahogy többnyire szoktak. Valami újat szerettem volna kitalálni, amiben a Bethlen 100 konferencia és az a tény, hogy mostanában lenne a közelmúltban elhunyt Horváth János századik születésnapja, segített: arra gondoltam, hogy a jövőben a konferenciák egy részét egy személyre építjük fel. Annyi jó példa, kiemelkedő személy van a magyar történelemben, hogy be kell mutatnunk az érdemes példaképeket az utánunk jövő generációknak. De térjünk vissza ’56-hoz! Horváth János nagyjából úgy járt, mint Bartók Béla.
– Ezt kifejtené?
– Egyből megütötte a fülemet az első kérdésében az „1956-ban emigrált Amerikába”. Ha a végeredményt nézem, lehet, hogy azonos eredményre jutunk, de nem mindegy, hogyan. Rögtön eszembe jut Bartók Béla: róla is azt tudjuk, hogy Amerikába emigrált, pedig dehogy. Egyéves koncert- és kutatókörútra ment, de a kitörő háború, majd halálos betegsége megakadályozta hazatérését. Hányan tudják róla, hogy olyannyira haza akart térni, hogy még az olasz nagykövetségen is beadta a vízumkérelmét, de hiába? Dokumentumok hiányában nem engedték fel egy Európába vagy Magyarországra tartó gépre. Hasonló Horváth János története is. Soha nem akart Amerikába emigrálni, de amikor 1956-ban angol nyelven kellett elmondani a világnak, hogy milyen nagyszerű tettet hajtott végre a magyar nép és milyenek a kommunisták valójában, erre csak ő vállalkozott. Így maradt ő a hírvivő. Bécs, Strasbourg, New York, Washington. Valamennyi utat, szervezetet végigjárta – legyen az emberi jogi bíróság, ENSZ-közgyűlés vagy nemzetközi sajtó. Még nem végzett feladataival, amikor utolérte a hír, amit a barátok juttattak ki Magyarországról: „Nehogy hazagyere, János. Vége.”
– Tehát hajótöröttként kint maradt. Mihez kezdett utána?
– Megüzenték neki, Kádárék milyen módszeresen végzik ki a forradalmárokat és politikai ellenfeleiket. Vízumot ő sem kapott. Még az 1980-as években sem engedték be Magyarországra az anyja temetésére. De Horváth János nem esett kétségbe. Megállta a helyét a tengerentúlon. Szervezte a magyar emigrációt, felnyitotta a világ szemét a kommunizmust illetően. Nemegyszer amerikai elnökökét, lévén, hogy többel is összebarátkozott. Aztán a rendszerváltozás után hazatelepült, és újra parlamenti képviselő lett – 1945–1948 után 1998–2014 között is újra a magyar országgyűlés tagja lett. Ahogy mondogatta: „leszolgáltam újabb 16 évet”. A mai magyarságnak azért lehet fontos az ő személye, mert példát mutat, erőt ad az életútja. Élete tanúsága talán így is megfogalmazható: keverjen bárhová is a sors, legyen bármilyen nehéz is az élet, kelljen akárhányszor újrakezdeni, küzdj bármilyen diktatúra ellen, egyet ne feledj: a haza szolgálatára minden idő, minden körülmény alkalmas lehet. Amikor a Gestapo félholtra verte Horváth Jánost, nem árulta el a nyomda helyét, ahol a röpiratokat nyomtatták diákként, amikor a kommunisták verték kegyetlenül, mégsem árulta el a társai nevét. Láthatjuk, hogy szolgálni milyen sokféleképpen lehet.
– Mit mesélt önnek az ’56-os tapasztalatairól?
– Sokan jó kedélyű emberként ismerték, de én tudom, hogy az élet belül nagyon megkeményítette a nagybátyámat. A személyes és családi tragédiák nem múlnak el nyomtalanul az emberen. Rajta sem. A kérdés tényleg az, hogy a nehéz helyzetek, a támadások sora megöl-e vagy megerősít. Minket, Horváthokat állandóan megerősített. Nagyapám 1998-as halála óta lényegében ő volt a családfő számomra. Meghatározó beszélgetések voltak azok, amikor otthon az asztalnál Horváth János és Pozsgay Imre beszélgettek húsvétkor, és felelevenítették a 80-as évek végi Budapest–Washington rádióhíd beszélgetéseket. Aztán negyven évvel később az én konyhámban. Az volt az érdekes, hogy akkor Pozsgay Imre képviselte Budapestet, Washingtont pedig Horváth János. Innen elűzték, ott jó volt. Aztán sokszor jártunk Cecére, a szülői házba, ezeken az utakon is elmesélt mindent. Láttam magam előtt a 20-as évek Magyarországát, a bethleni konszolidációt, megértettem a ’45-ös, ’47-es történéseket. És igen, 1956-ot is. Hogyan beszélt az orosz tank parancsnokával és mondta el neki, hogy mi is történik valójában Magyarországon, hogyan úszta meg centikkel a Kossuth téri sortüzet, mi hangzott el Nagy Imre, Maléter Pál, Tildy Zoltán és a többiek között. Korábban azt hittem, hogy a második világháborús évek embert próbáló eseményeit nem lehetett felülmúlni. Ezek az évek ugyanolyan izgalmasak voltak.
– A konferenciának a mottója is Horváth Jánostól származik. Miért ezt a mondatát választották ki?
– A második világháború után a nagyhatalmak békét ígértek, emberi jogokat, szabad választásokat. A magyar nép elhitte, választott magának kormányt és újjáépítette az országot. Aztán a nagyhatalmak nem tartották be az ígéretüket: se béke, se emberi jogok, se szabad választás nem lett. Hát persze hogy felkelt az ország! Mert a nagyhatalmak elárultak minket.
– Mi a konferencia koncepciója? Milyen szemszögből közelítik meg az ’56-os eseményeket?
– Arra rendkívül büszke vagyok, hogy egy újabb, tartalmas tudományos konferenciát sikerült szerveznünk. Megtisztelő, hogy Wittner Mária, amellett, hogy a rendezvény védnöke, fel is szólal. Vele és Cey-Bert Róberttel együtt két ’56-os forradalmárt láthatnak, hallhatnak élőben a konferencia résztvevői, köztük sok iskolás gyerek. A konferencia tudományos részét az 1956-os forradalom előtt tisztelegve, Horváth János életútját figyelembe véve állítottuk össze, ami nem szűken egy ’56-os konferenciaprogram. A második világháborútól kezdve egészen a napjainkig terjedő időszakot átfogó módon magyarázzák el, ismertetik a kutatók a XX. század ezen időszakát.
– Milyen előadásokat tart kiemelten fontosnak a konferenciáról?
– Az előadások arra mutatnak rá, hogy mikor és hogyan ébredtek fel és mi ellen az ellenállási mozgalmak, milyen szisztematikusan számolták fel a demokráciát a kommunisták és milyen volt vagy milyen nem volt az Egyesült Államok szerepvállalása ’56-ban. Hogyan zajlottak a koncepciós perek? Úgy is feltehetnénk a kérdést, hogy mi vezetett el 1956-hoz. M. Kiss Sándor, Szerencsés Károly és Horváth Attila vizsgálja meg ezeket. 1956 hazai és nemzetközi összefüggéseivel Földváryné Kiss Réka, Glant Tibor, Borvendég Zsuzsanna, Szeredi Pál és Cey-Bert Róbert foglalkoznak. Ezekben az előadásokban elemzik Nagy Imre kormányainak összetételét, politikai mozgásterét – benne Horváth János Egyesült Államokba történő küldésének körülményei –, az Egyesült Államok ’56-os szerepvállalását, annak elmaradását, a kádári megtorlás és megfélemlítés borzalmait. És mivel a kommunista szemfényvesztés még mindig itt él közöttünk, szükséges erről is beszélni egy ilyen konferencián.
Valamennyi előadás magyar és angol nyelven is elérhető lesz a kutatóintézet oldalain: ITT és ITT.
A borítóképen Wittner Mária és az MKI főigazgatója látható. Forrás: MKI
