Israel Elejalde szikárságról, karanténszínházról és be nem gyógyult sebekről

Negyven év után az európai filmművészet egyik legfontosabb alkotója, Pedro Almodóvar úgy döntött, hogy politizál. Új filmje, a Párhuzamos anyasorsok talán éppen ezért kapott hideget-meleget. A spanyol filmhéten a mű férfi főszereplője, Israel Elejalde a magyar közönséggel is találkozott: a sokoldalú színész-rendező a Magyar Nemzetnek katalizátorszerepről, megtalált arányokról és a Franco-rezsim elhantolt bűneiről is mesélt.

– Színházi emberként hogyan élte meg az elmúlt időszakot?

– Ugyanúgy, mint bárki más a világon: nagyon sok aggodalommal, bizonytalansággal és nehézséggel. Szembe kellett néznünk azzal, hogy lehetetlen fenntartani a színházat, hiszen a színház lényege a jelenlét, ez pedig nem volt lehetséges, sőt egy általam vezetett teátrumot be is kellett zárni. Mindez a pandémia rovására írható.

– A bezártság hónapjai alatt viszont ön létrehozott egy karantén színházat, és Pedro Almodóvar is ennek köszönhetően választotta ki új filmje, a Párhuzamos anyasorsok férfifőszerepére. Hogyan történt mindez?

– Az ismeretségünk korábban távoli, kollegiális volt, persze mindig nagyra tartottam. Amikor egy David Foster Wallace-darabot adaptáltam a karanténszínházban otthon, képernyő előtt, Almodóvar felhívott, mert meg szerette volna nézni. Szerintem ekkor már azzal a gondolattal a fejében keresett meg, hogy megnézzen engem, hiszen a film forgatókönyve már régóta készen volt. Tavaly októberben próbára hívtak, ekkor a rendező és a női főszereplő, Penélope Cruz még nem voltjelen, de az ötödik próbán már mind együtt voltunk.

– A vetítés után elhangzott, hogy tavasztól júniusig tartott a forgatás, szeptember elején azonban már be is mutatkozott a film a Velencei Filmfesztiválon. Minek köszönhető a rendkívüli tempó ? Hogyan képzeljük el Almodóvar munkafolyamatát?

– A tizenegy hetes forgatás nem rendkívüli, az viszont igen, hogy utána mindössze két hónap alatt elkészült a vágás és az utómunka. Mindez viszont annak is köszönhető, hogy a Fájdalom és dicsőség óta Almodóvar munkafolyamata megváltozott: Teresa Font vágó már a felvétellel párhuzamosan elkezd dolgozni. 

Almodóvar mindig pontosan elmagyarázza, mit vár a másiktól és mit szeretne látni. Számomra életre szóló, csodálatos élmény volt, hogy vele dolgozhattam. Esztétikai szempontból nagyon precíz: csak meg kell nézni a filmjeit, hogy láthassuk, mennyire odafigyel a legapróbb részletekre. A színészeivel ugyanígy mindenre kitér, megmondja, hogyan közelítsünk a figurához, milyen legyen a szövegmondás, a kifejezésmód, éppen ezért relatíve egyszerű vele dolgozni. Almodóvar nagyon sokat belead a színekbe és a környezet ábrázolásába, ezért azt várja el, hogy a színészi játék minél szikárabb, eszköztelenebb legyen. Egyébként főként a férfi szereplők esetében szeretné ezt látni.

– Penélope Cruz többször nyilatkozta, hogy a legfontosabb szerepeit Almodóvar filmjeiben játszotta. Talán ez a szikárság a közös titkuk?

– Nem hiába született már hat közös filmjük! Az a művészi egymásrahangoltság, amit az ő párosuk alkot, ahol ott van a tehetség, az elismerés és a figyelem, nagyon különleges, ihletett állapot. Almodóvar filmjében láthatunk felfokozott dolgokat, de mégis tudnak retrospektívek is lenni – tehát semmiképpen nem pejoratív értelemben mondom az eszköztelenséget. Óriási érzelmeket mozgat meg és áraszt a néző felé, de mégsem melodramatikus módon. Szerintem ez a sikerének a kulcsa.

– Almodóvar filmjeiben a nők mindig központi szerepet kapnak: szereti felemelni őket, míg a férfiak sokszor csak asszisztálnak ehhez a folyamathoz. Említette, hogy a rendező férfi színészeitől minimalista játékot vár. Ön hogyan közelített Arturo szerepéhez, milyennek látja a figurát?

– Arturo szerintem egy pozitív figura, aki katalizátorszerepet tölt be. Ő az, aki a konfliktusokat tovább tudja vinni vagy ki tudja robbantani: a főszereplő Janisnak ő ad lehetőséget arra, hogy a szülőfalujában rejtőző tömegsírt feltárhassák, hogy az ezzel kapcsolatos sebek begyógyuljanak, és a nő  le tudja zárnia a családja történetét. Ő az a személy, aki elsőként megfogalmazza, hogy lehet, hogy a közösnek hitt gyermek nem az övé – és nem is a nőé. Szörnyű pillanat, de a férfi nem a felelősséget akarja lerázni magáról, csupán az antropológus beszél belőle, amikor látja, hogy a kislány más vonásokat mutat. Ebből aztán tovább tud gördülni egy konfliktus, és végül ő lesz az, aki által egy új, boldog család lehetősége is felvillan.

– A filmben nem csupán a középkorú Janis és a leányanya Ana története párhuzamos: a személyes dráma mellett a tömegsírok feltárására tett kísérlet a másik szál. A filmnek Spanyolországban elég vegyes a kritikai fogadtatása: gondolja, hogy azért, mert Almodóvar negyvenéves pályafutása során először politizál nyíltan?

– Igen. A Franco-rezsim alatt elkövetett bűntények nem lettek elszámoltatva. Nagyon nehéz megérteni, hogy ez a téma miért vált ki ellenállást: be kell gyógyítani, helyükre kell tenni a múlt sebeit. 

Amikor Pedro Almodóvar arról beszél, hogy a mai napig vannak még Spanyolországban olyan tömegsírok, ahol azonosítatlanul nyugszanak meggyilkolt emberek, szégyellem magam, amiért léteznek olyan spanyolok, akiket zavar, hogy az áldozatok megkapják a méltó végtisztességet.

Önmagában konfliktust tud előidézni, ha valaki ezt dogmatikusnak vagy ideológiáktól vezéreltnek minősíti – ez számomra elég nehezen feldolgozható. Almodóvart persze cseppet sem érdeklik ezek a hangok, hiszen nem a konfrontáción van a hangsúly, hanem azon, hogy felelősséget vállaljunk. A történelem és az országunk iránt.

– Velencéből nem csupán Penélope Cruz vihette haza a legjobb színésznő díját, de az Eltörölni Frankot című magyar filmet kiemelték, ami pedig a kommunista diktatúra bűneiről és az elszámoltatás hiányáról szól. Mit gondol, van esély arra, hogy az ilyen és hasonló művészeti alkotások párbeszédet indítsanak el a társadalomban is a szembenézésről?

– Van erre igény, hiszen az összes hibánkkal együtt Spanyolország mégiscsak egy demokrácia, a demokrácia lényege pedig a párbeszéd. 

Igaz, hogy a politikai átmenet idején született egy olyan döntés, hogy elhallgatunk fontos dolgokat, ám ezt az 1978-as vétót most megpróbáljuk felülbírálni, lerombolni. A ’78-as lezárási jogszabály szerint a korábban elkövetett bűnöket nem lehet büntetni. Nem lehet elítélni a felelősöket, nem lehet visszanyúlni hozzájuk. Próbálnak nemzetközi jogi szabályokra hivatkozva, más országból, például Argentínából indítani peres eljárásokat az egykori elkövetők ellen, akik a mai napig közöttünk élnek. Nem arról van szó, hogy börtönözzék be ezeket az idős embereket, akik például a kínzásokban részt vettek, de legalább szimbolikus értelemben legyenek kimondva a tetteik. Ezt nem lehet elhallgatni.

 A törvény a mai napig megakadályozza az elszámoltatást, és a kongresszusban ülő politikai pártok közül nem mindegyik jelenti ki határozottan, hogy elítéli a Franco-diktatúrát, a vétó pedig továbbra is él. Vita legalább már van róla. Abban reménykedem, hogy húsz év múlva Spanyolország olyan hely lesz, mint az utolsó jelenetben a kislány tiszta tekintete a feltárt tömegsír mellett. Ha felnő és megnézi ezt a filmet, nem fogja tudni, hogy mi volt a probléma, miért forgattunk erről filmet, mert addigra már áttetsző lesz Spanyolország. A művészetnek ez a lényege, hogy egy harcmodor, egy küzdési forma. Eléri, hogy az emberek beszéljenek a dolgokról. Fontos, hogy ráláthassunk saját szégyenfoltjainkra, mert ez is előre tudja vinni azt a feldolgozást, amire oly nagyon szükségünk van.

Israel Elejalde 1973-ban született Madridban. Az egyik legjelentősebb spanyol színházi színész, rendező. 2004-ben elnyerte a legjobb színházi színésznek járó Ojo Crítico díjat, de Goya-díjra is jelölték. Mozivásznon és televízióban is bizonyította sokoldalúságát: láthattuk a Carlos, Rey Emperador című történelmi sorozatban vagy a hatvanas években játszódó 45 Revoluciones című Netflix-sorozatban. Alberto Rodríguez nagy sikerű El hombre de las mil caras, valamint Carlos Vermut Magical Girl című filmjeiben is láthattuk. Elejalde a spanyol filmhétre érkezett: ő a nyitómű, a Pedro Almodóvar rendezte Párhuzamos anyasorsok férfi főszereplője. Az alkotást 2022 elején vetítik majd a magyar mozik.

Borítókép: Nagy Petra Helga