A történettudománynak régi nagy kérdése, hogy a múlt eseményei a maguk teljességében rekonstruálhatóak-e egyáltalán, hiszen ahány ember, annyi egyéni emlékanyag és megéléstörténet. A jogszabályok, a törvény- és rendeletalkotási jegyzőkönyvek és a hivatalos államigazgatási iratok ugyan szárazak és tényszerűek, de arról nem adnak információt, hogy az adott éra embere miként élte meg a saját korát, mint értett meg, mit „fogott föl” a – jelenből tekintve már – történelemből. Az egyéniségnek, ráadásul a hétköznapi embereknek (vagyis nem a katonai, politikai, gazdasági vezetőknek, vagy döntéshozóknak) a történelemben, s a személyes és közösségi emlékezetben elfoglalt helyét vizsgálja – mégpedig a trianoni békére, mint tragikus kiindulópontra fókuszálva – most megjelent kötetében Tóth Eszter Zsófia történész, társadalomkutató.
A szerző – aki korábban elsősorban az államszocializmus korával foglalkozott – ebben a könyvében három fejezeten keresztül mutatja be a maga trianoni történeteit: elsősorban levéltári és korabeli sajtóforrásokra alapozva. Többek között délvidéki származású szélhámosok, szerencsevadászok, öngyilkos kisasszonyok, valamint értékteremtő pedagógusok és művészek, s közösségszervező öreg katonák sorsai és történetei elevenedek meg a kötet lapjain. Szocializmuskori állambiztonsági jelentésekből kiindulva dolgozza föl például egy jugoszláviai külkereskedő és egy magyarországi irodista hölgy szerelmi kapcsolatát, amely annyira érdekelte a kádári titkosszolgálatot, hogy bepoloskázta a nő lakását, sőt még a hálószobában is lehallgatókészüléket helyezett el.
A kötet utolsó egységében Tóth Eszter Zsófia eddig kevéssé ismert alkotói arcát mutatja meg: személyes hangvételű, ugyanakkor korjellemző (főleg a kései szocializmus és a rendszerváltozás idejét leíró) novelláit nemcsak fiktív irodalomi műként, de életmód- és mentalitástörténeti forrásként is olvashatjuk. Persze alapvetően szórakoztató, értékorientált és szépen megformált kisprózák, amelyek mutatják írójuk szerzői sokoldalúságát.
