A történettudománynak régi nagy kérdése, hogy a múlt eseményei a maguk teljességében rekonstruálhatóak-e egyáltalán, hiszen ahány ember, annyi egyéni emlékanyag és megéléstörténet. A jogszabályok, a törvény- és rendeletalkotási jegyzőkönyvek és a hivatalos államigazgatási iratok ugyan szárazak és tényszerűek, de arról nem adnak információt, hogy az adott éra embere miként élte meg a saját korát, mint értett meg, mit „fogott föl” a – jelenből tekintve már – történelemből. Az egyéniségnek, ráadásul a hétköznapi embereknek (vagyis nem a katonai, politikai, gazdasági vezetőknek, vagy döntéshozóknak) a történelemben, s a személyes és közösségi emlékezetben elfoglalt helyét vizsgálja – mégpedig a trianoni békére, mint tragikus kiindulópontra fókuszálva – most megjelent kötetében Tóth Eszter Zsófia történész, társadalomkutató.
A szerző – aki korábban elsősorban az államszocializmus korával foglalkozott – ebben a könyvében három fejezeten keresztül mutatja be a maga trianoni történeteit: elsősorban levéltári és korabeli sajtóforrásokra alapozva. Többek között délvidéki származású szélhámosok, szerencsevadászok, öngyilkos kisasszonyok, valamint értékteremtő pedagógusok és művészek, s közösségszervező öreg katonák sorsai és történetei elevenedek meg a kötet lapjain. Szocializmuskori állambiztonsági jelentésekből kiindulva dolgozza föl például egy jugoszláviai külkereskedő és egy magyarországi irodista hölgy szerelmi kapcsolatát, amely annyira érdekelte a kádári titkosszolgálatot, hogy bepoloskázta a nő lakását, sőt még a hálószobában is lehallgatókészüléket helyezett el.
A kötet utolsó egységében Tóth Eszter Zsófia eddig kevéssé ismert alkotói arcát mutatja meg: személyes hangvételű, ugyanakkor korjellemző (főleg a kései szocializmus és a rendszerváltozás idejét leíró) novelláit nemcsak fiktív irodalomi műként, de életmód- és mentalitástörténeti forrásként is olvashatjuk. Persze alapvetően szórakoztató, értékorientált és szépen megformált kisprózák, amelyek mutatják írójuk szerzői sokoldalúságát.
Tóth Eszter Zsófia trianoni történetei határozottan hívják föl a figyelmet a transzgenerációs traumák kibeszélésének szükségességére. Ezt támasztja alá a kötet utószavában megfogalmazott szerzői szándék. „E sorok írójának történészként meggyőződése, hogy a kibeszéletlen huszadik századi történelmi traumák mérgezik több generáción keresztül is az életet. Többek között a Gulag, a hadifogság, a kitelepítés élményei és azok elhallgatása miatt sokan fojtották alkoholba bánatukat, ami a következő nemzedéknél megjelenhetett úgy, mint egy lehetséges problémamegoldási mód nehéz helyzetben. Ha nem alkohol, akkor drog vagy gyógyszer. Vagy gondoljunk a második világháború poklában eltűntekre, a Don-kanyarból soha haza nem tértekre, akiket évtizedeken át vártak haza, soha nem engedtek el, nem gyászoltak meg a családtagok. Ennek minden terhével együtt. Mert aki »csak« eltűnt, annak sírja nincs, bármikor betoppanhat, megörvendeztetve az anyai, testvéri szívet. Aztán eltelik egy egész élet, és nem jön vissza. Szerencsésebb esetben megtalálható internetes hadifogolyadatbázisban, veszteséglajstromokban, a levéltárak porában. És akkor meggyászolható és elengedhető.”
Tóth Eszter Zsófia: Trianoni történetek Szabadkától Budapestig. Szabadka, Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ, 2021.
