„– Mit tettél eddig? – kérdé valaki, / – Hát semmit – válaszoltam én, / csak hangyamódra matarásztam / a földtekén. // S egyre halványabb a reményem, / hogy lelkem is, csontom is épen / adhatom vissza égnek – földnek: / ehhez jobb kéne lenni s bölcsebb! // Nem mondom, a kétmilliárdhoz / hozzájárultam két poronttyal, / s a halál is nem egy goromba / gyalázkodó versért szid, átkoz. // A lexikonban jut is annyi szó / nekem, ahányat holmi fáraó / vagy levitézlett istenség kapott. / Hát nyugodtan meghalhatok.” Így szól Jékely Zoltán Pályám emlékezete című verse 1946-ból, és játékosan benne van minden, nemcsak amit a saját munkájáról gondol ő, hanem amit a saját munkájáról gondolhat szerény büszkeséggel minden költő.
Az impozáns gyűjtemény első kiadása 1985-ból származik a Magvető, a második 1988-ból a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában – a harmadik kiadásra sokat kellett várni, de nem kétséges, hogy megérte: minden versszerető ember polcán (és szívében) ott a helye.
Rendkívül tudatos költészet ez: Jékely Zoltánt már a családja is arra predesztinálta, hogy ezt a pályát válassza (műfordítói érdemeiről most csak említőleg tudunk szót ejteni): édesapja Áprily Lajos volt, és a leszármazottai is írók, művészek.
Egy gyűjteményes kötetnek nem lehet minden darabja erős, gondolja az ártatlan olvasó, aztán kézbe veszi Jékely verseit, és meggyőződik mindennek az ellenkezőjéről. Ezekben a versekben a legszembetűnőbb jellemző talán a borongás; a szerző, vagyis a versekben beszélő hang mind a múltat, mind a jelent és a jövőt illetően is kesernyés hangon szól: „Fejünkre por hull, régi vakolat, / így énekeljük a drága Siont; / egér futkározik a pad alatt / s odvából egy-egy vén kuvik kiront. / Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, / a tizenegyedik maga a pap, / de énekelünk mi százak helyett, / hogy hull belé a por s a vakolat, / a hiuban egy denevér riad / s egy-egy szuvas gerenda meglazul: / tizenegyedikünk az árva pap, / tizenkettedikünk maga az Úr. / Így énekelünk mi, pár megmaradt / – azt bünteti, akit szeret az Úr –, s velünk dalolnak a padló alatt, kiket kiírtott az idő gazul” (A marosszentimrei templomban), vagy: „Tudom, a feledés konok fátyla borul / rám s nyomaim az úton beporozza / az Idő-sivatag futóhomokja / a földgolyó pedig tovább gurul / bolygói közt, végtelen úton át – / Mondd hát, minek őrizzem ezeket / a porladó »legelső verseket«? / Hogy majd a másruhájú unokák / csúfolják őket még a mainál / is embertelenebb, sivár korukban?” (Máglya), illetve: „Mi kétezerben nem élünk, szegénykém, / az új évezred nem lel itt bennünket; / fekszünk a mélyben, s az ég régi kékjén / fenn, fenn különös, új gépek keringenek. / Lebontották a házat, hol születtünk, / – mint a Tabánt. Ágyunk, székünk elégett. / Sok könyvünk méltatlan kezekben eltünt – / s hová lettek alakunkról a képek? / Az útakon új cipők nyikorognak, / más ruhában más lányok lengedeznek. / Mint lelke eldugott öreg boroknak: / az álmunk egyre sűrűbb, édesebb lesz. / Tovább lóbálja felettünk az égen / az idő a napot, e lassú ingát, / s úgy alszunk már, mint földünk más felében / a kőbepólyált, hosszucsontu inkák.” (Új évezred felé).
De jelen van a derű, elsősorban a szerelem, az erotika csillámlásában, a játékosságban (íme például a Perc-szonett című vers bevezető jegyzete: „Erőpróba-szerű játék Weöres Sándorral; amit ő írt ugyane perc alatt, nála talán szintén megmaradt. Az idő kötött volt, a téma szabadon választható”), vagy az ilyen négysoros remeklésekben: „A villanydrót öt égi vonalán / izgága hangjegyek a füstifecskék. // Ha lejátszhatnám, bennük már az estét / s az ősz első akkordját hallanám.” (Fecskék), illetve: „Itt voltam. Vártalak. Megittam két deci bort. / Az árvaság gebéje szivemre rátiport. / De megnyergeltem és – botlós volt bár a lába – / kivágtattam vele a gyilkos éjszakába.” (Don Quijote névjegye).
Azt mondják, gyűjteményes versesköteteket vagy egyáltalán: versesköteteket nem lehet lineárisan olvasni, mert a befogadói elvárás és élmény másfajta haladást kíván meg. Azt hiszem, ez a kötet kivétel: ezt először érdemes lineárisan végigolvasni, eltelni ezzel a világirodalmi színvonalú költészettel, hogy aztán utána, egészen amíg olvasni tudunk, nyugodtan felüthessük itt-ott és gyönyörködhessünk a különböző versekben.
Jékely Zoltán összegyűjtött versei. Harmadik, javított, bővített kiadás. Szerkesztette Győri János. Nap Kiadó, Budapest, 2021.
Borítókép: Szentgyörgyi Kornél: Jékely Zoltán-portré (részlet). Forrás: mek.oszk.hu
