– Miután megnéztem, megkérdezték: mi a véleményem egy Műcsarnokbeli kiállításról, megvalósíthatónak gondolom-e? – folytatta a történetet Gulyás Miklós, aki a fényképek láttán észrevette bennük azt a pluszt, Pilinszky sugárzó szellemiségét, ami miatt igent mondott.
Meggyőződésem, hogy a képek a művész életművének szerves részét alkotják
- hangsúlyozta a fotográfus, hozzáfűzve: a költő nem több mint öt évig fotózott intenzíven, utazásait megörökítve, amikor dél- és nyugat-európai helyszíneken járt, s mindenütt csupán egyetlen alkalommal fényképezett.
– Többek között ezért is lett a kiállítás címe: Az esetlegesség rétegei. Az alkotó nyitott, mondhatni gyermeki szemlélődése miatt – mutatott rá Gulyás Miklós tárlatvezetésén, megjegyezve: akkoriban írói munkásságát háttérbe szorította a fotózás, noha soha nem állt szándékában a felvételeket bemutatni másoknak.
– A kicsike nagyítások szintén arról tanúskodnak, hogy nem kívánta nagyközönség elé tárni a fotográfiákat – hozta fel érvként a kurátor, majd sietett megjegyezni, hogy a fotók semmiképpen nem tekinthetők turistafényképeknek.
A képeken érzékelhető fotóművészeti érzékenysége, tehetsége
– tette hozzá, s azt is: digitális retusálást kizárólag a hibák, töredezettségek, koszolódások eltüntetésére használtak.
– Egyetlen képet vágtam meg, amelynek előterébe belelógott egy alig észrevehető, de zavaró elem.
Természetesen a felvételeket a kiállításnak megfelelő méretbe nagyították fel, mégpedig a kidolgozott, tehát a pozitív fotókat, ugyanis a negatívok mind elvesztek.
Pilinszky 1967-ben, Londonban járva megnézte Antonioni Nagyítás című filmjét. A világváros utcáin pedig szembesült a hatvanas évek angol fiataljainak szabad szellemiségével.
– Ez olyannyira megérintette, hogy írt róla, a londoni képeslapot – mondta el a kurátor és utcafotós, aki külön örömmel fedezte fel, hogy
Pilinszky János, megelőzve korát, készített street photokat, miként az ötvenes évek Amerikájában elnevezték a stílust, és amelyet Nyugaton igen, a szocialista táborban nem űztek az alkotók.
– Pilinszky olyannyira ráérzett, hogy Henri Cartier-Bresson stílusában alkotott – emelte ki Gulyás Miklós, hozzátéve: megkérdezett szakértőket, vajon ismerhette-e a költő a világhírű francia fotográfus munkásságát, ám azt a választ kapta: biztosan nem, ugyanis akkor írt volna róla – ez utalás arra, hogy az alkotó költői életművénél jóval terjedelmesebb alkalmazott szövegeinek sora.
Privát felvételeket szintén bemutat a kiállítás. Így Jutta Scherrert, Pilinszky szerelmét, akivel 49 évesen, 1970-ben találkozott Franciaországban egy konferencián. Ez az év, amikor az öt esztendővel azelőtt elkezdett fotografálást abbahagyta, ám szerelmét még több képen megörökítette.
Az NDK-ban született hölgy Párizsban élt, s Pilinszky János engedélyt kapott Aczél Györgytől, hogy évi három hónapot kint tartózkodhasson. A történész asszony a Csillaghálóban – Emlékek Pilinszky János európai útjairól című, 2015-ös dokumentumfilmben ekképpen vall a költőről: „Múzsaként tekintett rám. Ezért hagytam el végül. Nem tudtam, nem akartam múzsa lenni. Önmagamat akartam megvalósítani, a saját írásaimmal foglalkozni. Amit Jánosnak a legnehezebb volt elviselni, amíg együtt éltünk, az az volt, hogy van valami más is az életemben, mint ő.”
A tárlaton a lírikus saját fotográfiái mellett azok a képek is falra kerültek, amelyek ihlető forrásul szolgáltak Pilinszkynek, mint az a Klösz György-fotó, ami a Szabadesés című novella forrása volt, ami első ízben Simon Áron címmel jelent meg 1980-ban. A címbéli órásmester alakja látható a fotográfián.
A tárlaton több Vattay Elemér-felvétel is ott függ, amiket a fotográfus barát ajándékozott Pilinszkynek, hogy szobáját gazdagítsa, s hogy megszülessen az Agonia christiana című négysoros.
(A borítókép Teknős Miklós munkája)
