Népszerűek manapság az olyan filmek, amelyek kulináris élvezetekről szólnak. Nincs ebben semmi meglepő, korunk sokkal többre tartja a test örömeit, mint a szellemi dicsőségeket. Több szó esik egy jól elkészített bélszínről, mint egy jól megrendezett filmről vagy színdarabról, egy jól megírt könyvről már nem is beszélve. Korunk többre becsüli azt, ha valaki szépen beszél egy borról, mintha okos gondolatait megosztaná történelmi kérdésekben. Christoffer Boe legújabb filmje, A boldogság íze arról szól, hogy miközben egy étterem-tulajdonos házaspár minden percében azon dolgozik, hogy megszerezze a legjobb éttermeknek járó Michelin-csillagot, elfelejtenek egymással foglalkozni. Manapság, ha egy férfi nem foglalkozik folyamatosan egy nővel, ha nem képes arra, hogy az élet minden pillanatában éreztesse, hogy figyel rá, hogy vele van gondolatban, hogy minden szabad pillanatát csak vele töltené, akkor sokszor megesik, hogy a nő úgy gondolja, majd más férfi mellett boldogabb lesz. Ez persze az esetek döntő többségében nem lesz így, kicsit se lesz az új és újabb párkapcsolatában boldogabb a nő, sőt leginkább egyre kiszolgáltatottabbnak és magányosabbnak érzi magát.
Egészen döbbenetes, ahogyan A boldogság íze című filmből kirajzolódik egy olyan világ, amelyben egyáltalán nincsenek erkölcsi kapaszkodók. Azt látjuk, hogyha egy kicsit nem ér rá a nővel foglalkozni a férje, ha annyit mond csak neki, hogy ne munkaidőben, hanem utána mondja el a bánatát, az már akkora probléma, hogy nyugodtan meg is lehet csalni a másikat.
Elképesztő látni, hogy korunkban milyen kevés kell ahhoz, hogy valaki elárulja a párkapcsolatát.
Christoffer Boe elgondolkoztató filmet kanyarított a vászonra, alkotásában ugyanis nem kíméli szereplőit. Tanmesébe illő jelenet, amikor a nő kicsit félrevonul az erdei kirándulás során, hogy a szeretőjének hangját hallgassa, eközben viszont egyik gyermeke elkószál a vadonban, hogy aztán majdnem száz embernek kell keresnie éjt nappallá téve. Ez a történet nemcsak arról szól, hogy egy pillanatra se vehetjük le a szemünket gyermekünkről, hanem arról, hogy egy gyermekes családot milyen mértékig tesz tönkre az, ha valaki árulásra, megcsalásra adja a fejét. A film szépen bemutatja, milyen az, amikor egy nő a női energiáit nem a családja, gyermekei és férje felé fordítja, nem gondoskodásra, szeretetre teszi fel az életét, hanem kikacsingat a kapcsolatból. A skandináv filmben a nagy csavar az, hogy a szerető nemcsak becsapja, kihasználja a nőt, hanem meg is zsarolja. A családját eláruló nő pedig a boldog és harmonikus, közös célokban gazdag, közös jövőt aktívan is építő párkapcsolata helyett egy pokoli helyzetben találja magát.
A másik drámai élethelyzet az a filmben, amikor egy gyermek a saját anyja kicsapongását elárulja a saját apjának.
A filmből nem igazán derül ki, miért teszi, de nem is érdekes. Sokkal érdekesebb az, hogy a filmrendező miképpen ábrázolja azt a lélektani állapotot, ahogyan percek alatt szétesik minden. Manuel Alberto Claro operatőr egészen különleges beállításban mutatja be azt a fájdalmat, amelyet egy férfi akkor érez, ha élete párja elárulja őt, az előtérben a közös gyermeket mutatva. Tudjuk jól: keresztény kultúrkörünk egyik legnagyobb értéke a megbocsátás. A filmben a férfi is megbocsát a nőnek, de az alkotás – okosan – arra is felhívja a figyelmet, hogy ettől függetlenül soha nem lehet az ilyet elfelejteni. Korunkban, amikor erkölcsi törvények relativizálásán dolgozik a politikai és művészi élet fele, egy olyan film, amelyik arra hívja fel a figyelmet, hogy az igazi boldogság az, ha egy párkapcsolat egy életen át ki tud tartani, felér azzal, ha egy étterem megkapja a legjobb minősítést, sőt mondhatjuk úgy is, hogy minden pénzt megér.
Borítókép: jelenet a filmből (Forrás: Vertigo Média Kft.)
