– Néhány hónapja, egészen pontosan idén augusztus 19-én kerek évfordulót ünnepelt. Változott valami az életében?
– Semmi változást nem tapasztaltam, amúgy sem szeretem ünnepeltetni magam. Azt gondolom, nagyon sok összetevője van annak, ki milyen hamar vagy későn öregszik, ez többnyire belül dől el. Hogy én most hol tartok, azt nem tudom megállapítani, mindenesetre nem érzem magam hetvennek. De ugyanezt éreztem harminc- vagy negyvenévesen is. Amit ezzel szemben fontosnak tartok, hatással van rám és persze a családra, hogy az unokám november 6-án lesz egyéves, és követhetem a fejlődését.
– Nem sokkal az LGT-be való bekerülése után a zenekar Erdélyben koncertezett, Brassóban telt házas sportcsarnok fogadta. Székely felmenőire való tekintettel milyen érzésekkel lépett ott színpadra?
– A családomról annyit – amire hangsúlyozottan büszke vagyok –, hogy édesapám Hargita megyéből, Nagymedesérről, anyukám pedig a Marosvásárhely melletti Cserefalváról származik.
A történelem vihara folytán még a háború előtt átköltöztek Magyarországra, itthon ismerkedtek meg és házasodtak össze.
Miután általános iskolás koromtól fogva minden nyáron, valamint a nagyobb családi ünnepeken hazalátogattunk, az erdélyi utazás ebből a szempontból nem jelentett kirívóan különleges eseményt számomra. Az LGT-koncert azonban másfajta „kirándulás” volt, amely nagyon sokat adott az ottani fiataloknak. Nem csupán egyetlen előadásról beszélünk, hanem egy hónapon át tartó öt- vagy hatállomásos turnéról, útba ejtve Bukarestet, Jászvásárt (Iași) és más településeket, amelynek egyik állomása volt Brassó. Az előadást a Brassói Sportcsarnokban, csakúgy mint a többi városban, óriási érdeklődés és fergeteges siker kísérte.
– „Karácsony János és az ő gitárja!” – nyilván nem véletlenül e szavakkal mutatta be önt a zenekar tagjai között Presser Gábor, hiszen két emblematikus hangszert is használt ekkoriban: egy Gibson SG-t, valamint egy Framus kétnyakút. Vajon melyikre gondolhatott a zenekarvezető?
– Ez egyfajta „szólás” lehetett részéről, szerintem mindkettőre gondolt. Persze nem csupán ezzel a két gitárral léptem színpadra akkoriban, hiszen az általános iskola második osztályától kezdve klasszikus zenei képzésben részesültem, így az ennek megfelelő akusztikus hangszert – nylon-, illetve fémhúros változatban – is használtam. És ez a mai napig így van. Azt gondolom, hogy az éppen aktuális gitáromat dicsérte.
– A nemrég elhunyt Póka Egon nyilatkozta egyszer egy televíziós műsorban, hogy „nem is igazi zenész az, aki még nem szeretkezett a hangszerével”. A pejoratív felhangokat kizárva, mi erről a véleménye?
– Egon nagyon beletrafált valamibe, abszolút egyetértek a megállapításával. Létezik azonban egy másik olvasat is: a hatvanas-hetvenes évekbeli, „kőkorszaki” hiánygazdaságra gondolok, amely alól a hangszerbeszerzés sem volt kivétel. Nagy szerencse és sok pénz kellett ahhoz, hogy hosszú várakozást követően, valamilyen kerülő úton a zenész jó minőségű hangszerhez juthasson. A nehéz és körülményes elérhetőség utáni birtokbavétel persze annál nagyobb örömöt és megbecsülést szerzett a tulajdonosának.
– Pár éve érdekes zenei kirándulást tett: szerepet vállalt Händel Messiás című oratóriumának Várkonyi Mátyás-féle átiratában, Messiás.ma című művében. Az iskolai klasszikus zenei képzés vagy a régi generálos barátság okán kapott rockzenészként meghívást a darabba?
– Mátyással az LGT-be való belépésem után, leszámítva a Generál nosztalgiakoncert-sorozatát, jó ideig nem találkoztunk. Nem tudom megmondani, hogy milyen szempontok alapján választott épp engem, de azt gondolom, hogy ebben a sajnos eléggé rövid ideig tartó, ám szép sikereket hozó generálos kapcsolat is közrejátszhatott. Miképpen az is lehetséges, hogy az énekhangom – vagy a többi közreműködő gitáros mellett éppen az én gitárjátékom – kellett ahhoz a pár dalhoz, amelyben a zenekarral együtt közreműködtem. Ő látta át és álmodta meg az egészet karmesterként és zenei vezetőként, mindenesetre én nagyon élveztem ezt a munkát.
Sajnálatos, hogy a darab a hosszú promóciós sorozat és a temérdek befektetett munka ellenére is mindössze három előadást élt meg.
– Ha már a zenei kikacsintásoknál tartunk, visszanyúlva a nyolcvanas évek elejére, a Supergroup elnevezésű alkalmi formációval izgalmas vállalkozásba fogtak, amely egy nyári turnét, valamint egy nagylemezt eredményezett. Belülről is úgy tűnt, hogy a rockzene és a dzsessz e különleges fúziója életképes lehet?
– Sosem volt idegen számomra a közösségi munka, hiszen az LGT-produkciók is erről szóltak. A Dés László és társai által művelt modern dzsessz fuzionált az általam, illetve Tátrai Tibor, Lerch István, Solti János és mások által képviselt rockműfajjal. A személyes kontaktus, a barátság találkozott a zenei elképzeléseinkkel és kvalitásainkkal, tehát ez a fúzió kívül-belül életképes.
– Az LGT megszűnését követően is folytatta a különböző formációkban való muzsikálást, ahogy a Zenevonattal is. Feltételezem, az előbbivel töltött több mint négy évtized nem múlt el nyomtalanul. De mennyire elégíti ki az „új” produkcióval való közös munka?
– Ami a Zenevonat produkciót illeti, csak dicsérni tudom. Az Abrakazabra zenekar hosszú éveken keresztül nagyon sok ismert sztárt kísért, ráadásul szinte minden műfajban, a rock and rolltól kezdve a metálig. Így került képbe először Somló Tamás, majd én is csatlakoztam, aztán jött Solti János. Eleinte mindenki a saját, önálló műsorával szerepelt, ezekben persze ott voltak az LGT-dalok is. Később felmerült, hogy állandó vendégként olyan műsort állítunk össze, amely most már célzottan – de nem erőszakosan és nem öncélúan – a Locomotiv GT legismertebb darabjait, akár átdolgozásait tartalmazza. Ehhez egy énekes (Heinz Gábor Biga), majd egy újabb szólista (Veres Mónika Nika) csatlakozott vokállal és fúvósokkal megszólaltatva. A Zenevonat rendkívül hamar összekovácsolódott, aztán Tamás halála után ez a műsor Jánoskával és velem állandósult.
– Merre jár mostanság a Zenevonat?
– A koronavírus-járvány persze ebbe is belerondított, de júniustól, a nyitástól kezdve eddig huszonegy előadást csináltunk országszerte. Jelenleg kis szünetet tartunk, de Pakson épp szilveszter napján fogunk játszani. Emlékezetes többek között az idei nyári, VeszprémFest-előadás, ahol meghívott vendégekkel itt is rengeteg ember előtt léptünk színpadra, óriási sikerrel.
A jövőre nézve ezt szeretnénk állandósítani, hiszen Falusi Mariann, Vitáris Iván, Roy és Mező Misi közreműködése sokat dobott a műsoron.
– És merre jár Karácsony János?
– A nyári tizenhét állomásból álló turné után elkezdtük a Csík–Presser–Karácsony-előadás-sorozatot, mely egészen szilveszterig tart. Jövőre a tendencia mindkét említett produkcióval folytatódik. Gondolkodom még egy különálló Karácsony János-est összeállításában, amelynek az alapja az a trió, amellyel jelenleg is játszom. Annak ellenére, hogy a járvány alatt két nagylemezre való anyagot is írtam, úgy látom, most még nincs értelme kísérletezni újdonságokkal vagy friss kiadvány megjelentetésével. Egyelőre inkább a kitaposott utat járom.
Borítókép: Karácsony János (Fotó: Havran Zoltán)
