Sok magyar filmnek az a hibája, hogy az alkotók nem érzik, ha valamiből túl sok lesz. Tiszeker Dániel Nagykarácsony című filmjével is ez a baj. Itt leginkább túl sok a színészi játék. Az persze világos, hogy másként kell egy vígjátékhoz hozzáállnia egy színésznek, mintha egy királydrámáról lenne szó, de az is igaz, hogy nem az a megfelelő megoldás, ha túljátsszák a szerepeiket. Valószínűleg emiatt érzi azt a néző, hogy amit lát, egy kicsit sem vicces. A színészek többsége önmagát alakítja, ami valószínűleg amiatt lehetett, mert nem igazán dolgozták ki a karaktereket, amelyekkel így a nézők egyáltalán nem bírtak azonosulni. A film forgatókönyvének a szereplők kidolgozatlanságán túl az is a hibája, hogy rémesen kiszámítható minden. A néző nemcsak azt tudja pontosan, hogy mi fog történni, hanem azt is, hogy mikor.
Kifejezetten érthetetlen, hogy ha az volt az alkotói szándék, hogy tűzoltók legyenek a film főszereplői, akkor miért nem szólt egy kicsit sem az alkotás a tűzoltókról. Még csak meg sem próbálták bemutatni az életüket, egészen különleges és veszélyekkel teli munkájukat.
Ennyi erővel ez a film szólhatott volna pékekről is. Arról már nem is beszélve, hogy nem sok magyar film szól a tűzoltókról, így amit kihagytak az alkotók, az nem is kicsi ziccer.
A romantikus vígjáték műfaji film, amelyre ha beül a néző, akkor pontosan tudja, mire számíthat. Ám az is az igazsághoz tartozik, hogy attól lesz romantikus bármilyen film, ha a néző elhiszi a főszereplő férfi és nő szerelmét. Tiszeker Dániel Nagykarácsonyában azonban nem lehet érezni az elvárt vibrálást a szerelmesek között, így az se lesz igazán hiteles, hogy a film végén miért találnak egymásra. Se a filmbéli fiatal pár között nem működik a kémia, se a középkorú pár egymásra találása nem hiteles. Hiába küzd végig a filmben Ötvös András és Zsigmond Emőke, pontosan úgy járnak, mint Pokorny Lia és Scherer Péter, nem tudják élettel megtölteni a lapos karaktereket. Egy film ugyanis – akár vígjáték, akár nem az – nem attól romantikus, hogy szerelem van benne, hanem attól, hogy a néző azt érzi: felborul a világ rendje, ha nem találhatnak egymásra a hősök.
Ám nem ez a legnagyobb baj a filmmel, hanem valami egészen más. Az alkotók belekezdenek egy izgalmas mellékszálba erkölcsi mondanivalóval megspékelve. Ennek ráadásul köze van ahhoz a keresztény hagyományhoz, amelynek lebontásán ma szorgos kezek munkálkodnak szerte a világban, ám hamar a néző arcára fagy a mosoly. A film alapkonfliktusa ugyanis az, hogy mind a tanárnő, mind a szülők megharagszanak egy tűzoltóra, mert a gyerekeknek eget rengető butaságokat mond Jézus születéséről. Innentől kezdve viszont még véletlenül sem az történik, hogy a tűzoltó a jellemfejlődés révén belátja, mekkora felelősség az, hogy miket hord össze az ember a legfiatalabb nemzedékeknek, hanem a feje tetejére áll a betlehemi történetet feldolgozó előadás.
Hagyományápolás helyett a rosszul értelmezett liberális nevelés csődje körvonalazódik a mozivásznon.
Azt látjuk, hogy ha két gyermek akar Jézus vagy Mária lenni a betlehemi történetet feldolgozó előadásban, akkor két Jézus és két Mária lesz. Ez nemcsak azt eredményezi, hogy a gyermekek teljesen összezavarodnak a filmben, hanem azt is, hogy az alkotás hozzájárul a keresztény kultúrkörünk egyik legfontosabb hagyományának lebontásához. Még véletlenül se merünk arra gondolni, hogy tudatosan történik mindez, de hát ezt látjuk a mozivásznon. Fontosabb lesz a gyermekek szereplése, mint Jézus születésének hiteles ábrázolása. Fontosabb, mint a hit, a hagyomány, fontosabb, mint a keresztény kultúrkörünk. Így viszont nem sokáig lesz már karácsony.
Borítókép: Ötvös András és Zsigmond Emőke (Forrás: InterCom )
