1970-ben kerültem a Bartók Béla Táncegyüttesbe, előtte versenytornász voltam. Akkor érkeztem hozzájuk, amikor az egész néptáncmozgalomban alapvető változásoknak lehettünk tanúi. A Bartók Együttest tekintették a gyökeres átalakulás, a teljesen új szemléletű néptánc tanítás-tanulás központi műhelyének. Ez az új módszer Timár Sándor, „Mesti” nevéhez kötődik, s mikor már Halmos Béla és Sebő Ferenc is csatlakoztak a mozgalomhoz, a közös munka kiteljesült. E csoportalkotó tevékenységét olyan kiválóságok is segítették, mint Csoóri Sándor, Nagy László költő és Kósa Ferenc filmrendező. A kutatások nyomán az improvizáció került előtérbe, Sándor partnere ebben Martin György volt. Régi filmrészleteket silabizáltak, néztek meg százszor, adatközlőkkel találkoztak. A táncházmozgalom is ezen az új folklorista metóduson alapult, s terjedt el az egész országban. A rendezvényekre az utcáról tértek be fiatalok, ahol megtanították őket a magyar néptánc nyelvtanára. Ez az „anyanyelv” számított a Bartók Együttesben is alapul, s erre épült maga az alkotás.
A saját munkánk igencsak lekötött, így ebben a közegben a Magyar Állami Népi Együttest nem igen emlegették, jóllehet az ország első számú hivatásos együttesének számított. Természetesen Rábai Miklós nevét etalonként tartottuk számon, jól ismertem a Magyar Televízióból, az együttes műsorait is bemutatta az akkor egyetlen csatorna.

Az együttessel szorosabb kapcsolatba később kerültünk, amikor felkértek három koreográfust, Novák Ferencet, Kricskovics Antalt és Timár Sándort egy háromrészes, teljes estét betöltő műsor összeállítására. A bemutatót 1980. áprilisában, az Operettszínházban rendezték, férjemhez a Néptánc szvit fűződik. Erre a „vendégjátékra” szívesen emlékezünk vissza, ráadásul később igen hasznosnak bizonyult, hiszen az együttes más koreográfusok stílusával is megismerkedhetett, mi pedig alaposabb információkat szereztünk a társulat munkájáról és képességéről.
E kis epizód is hozzájárult, hogy Sándort 1981-ben felkérték az együttes művészeti vezetőjének, az elhunyt Létai Dezső helyére. Sokat gondolkodott a válaszon, véleménye szerint szerencsésebb lett volna, ha korábban – közvetlenül Rábai Miklós halála után – gondolnak rá. Így is megtiszteltetésként élte meg, viszont egy alapvető probléma még évekig elkísérte: Sándor pártonkívüli volt. Ne feledjük, 1981. januárjában ez még fontos szempontnak számított. „Ha szükség van a tudásra, azt szívesen veszem, de ne támasszanak feltételeket nekem” – volt az ars poeticája. Többször találkozott Csoóri Sándorral, s az akkori művelődési miniszterrel, Pozsgay Imrével, az előbbivel azonos elveket vallottak, az utóbbit pedig – a politikai változásokat érzékelve – már nem igen érdekelte Sándor irányultsága.