Kétkezi munkásokból a francia filmtörténet legnagyobb sztárjai

Mindketten ministráltak, mielőtt megjárták az algériai és vietnámi háborúkat, majd kétkezi munkásokból a francia filmtörténet legnagyobb sztárjai lettek. Erről a viszontagságos útról ír Király Levente Jean-Paul Belmondo és Alain Delon színészpárosnak emléket állító, Riválisok című könyvében, amely a napokban jelent meg, és amelyben izgalmas és mulatságos sztorikat olvashatunk a két legenda forgatásokon történt kalandjairól és magánéletéről.

Fotó: facebook

– Szerettem volna bemutatni a „Franciaország szent szörnyetegeinek” kalandregénybe illő életét, hogyan juthat el valaki sírásóból és juhpásztorból, illetve hentes és mészárosból a francia filmtörténet legnagyobbjai közé – mesélte Király Levente, a könyv szerzője. 

Merthogy kevesen tudják, de a nemrégiben elhunyt francia legenda, Jean-Paul Belmondo karrierje, akárcsak színésztársáé, Alain Deloné, számos viszontagságon keresztül vezetett el a világhírnév felé. A második világháború kitörésekor Jean-Paul mindössze hatéves volt, mégis egy életen át kísérték a háború borzalmai és a vele járó nehéz időszak. 

Mindnyájunk feje felett ugyanaz a szürke-fekete-vérvörös égbolt volt, amelyen repülők csatáztak. A szövetségesek és a németek egy tágas arénában voltak, mi pedig alattuk a nézőtér erkélyén. Az ég tele volt repülőkkel, kondenzcsíkokkal és villámokkal. Házassági csetepaté az istenek között, akik azon vitatkoznak, ki maradhat a viharfelhőkben

– mesélte Belmondo.

Bár a kis Jean-Paul gyermekkorában bohóc szeretett volna lenni, a felhőtlen szórakozás mellett a komoly dolgok iránt is fogékony volt. Hatéves korától fogva ministrált és temetésekre járt a helyi pappal a Párizshoz közeli Rambouillet-ben, amiért öt frankot kapott. Sőt amikor amerikai repülőgép zuhant le az otthonuk közelében, a pap és Jean-Paul részt vettek a pilóta felkutatásában. 

Anyai nagyanyám, aki mélyen hívő volt, a nevelésem Clairefontaine papjára bízta, és ez a kötődés az egyházhoz korán kapcsolatba hozott a halállal. A pap rendszeresen magával cipelt az erdőbe, ahol hátrahagyott tetemek után kutattunk. Grazziani abbé nagyon a szívén viselte a küldetését, amivel égi főnöke megbízta; ezzel megtanított a katonák iránti tiszteletre is

– mesélte gyermekkoráról Belmondo.

Jean-Paul Belmondo tizenéves volt, amikor juhokat őrzött, szénán aludt, és a terve az volt, hogy egy nap farmot vásárol néhány jószággal, és gazda lesz belőle. Álma azonban nem vált valóra, hiszen 1958-ban be kellett vonulnia katonának az algériai háborúba. A frontról egy évvel később térhetett csak haza. Csomagolóüzemi munkás lett, aki naphosszat dolgozott a gyárban.

Fiatalkorában nagyon sokat járt színházba, mivel édesapja rengeteg színészt ismert. Tizenhét éves volt, amikor megnézte A púpos című előadást egy párizsi színházban. Ekkor döntött úgy, hogy színész lesz. A bukott csomagolómunkás élete első szerepét a Csipkerózsikában játszotta egy kórházban, lelkes gyerekközönség előtt. Ő volt a királyfi, a beteg gyerekek pedig ünnepelték. A siker erőt adott. 

Egy nap, a főiskolai vizsgák után ott idétlenkedtünk a haverokkal a Régence kávéház előtt – mesélte Belmondo. Oda járt akkoriban minden színész. Egy ócska papírkofferrel fociztunk. Akkor odalépett hozzám egy pasas, tisztára, mint egy filléres regényben: Nincs kedve filmezni? Azt hittem, viccel: csak nevetett mindenki. Pedig komolyan mondta. Henri Aiser volt.

Henri Aiser profi, tapasztalt, jól ismert színházi és filmes rendező volt akkoriban. Neki köszönhető Belmondo filmes karrierjének elindítása. Bár Belmondót többször is eltanácsolták a színésziskolából, Párizs utcáit járva autodidakta módon sajátította el a színészmesterséget. Kitartásának köszönhetően pedig sikert sikerre halmozott a színpadon és a filmvásznon egyaránt.

Belmondo kirobbanó tehetségével komoly rivalizálásra kényszerítette a pisztolyforgatásban és magányos zsaruskodásban verhetetlen ellenfelét, Alain Delont, aki gyermekkorának nagy részét a Fresnes börtön falain belül töltötte, és akit később a vietnami háborúk edzettek meg, ahol többször is tűzpárbajba keveredett. 

Valószínűleg ez volt életem egyik legmeghatározóbb élménye – meséli –, melyet soha nem tudtam sem megérteni, sem elfogadni. Nem tudom, mi járhatott apám fejében, amikor aláírta az engedélyemet, egy dolog azonban biztos: én soha nem küldenék háborúba egy alig 18 éves gyereket, főleg a fiamat nem!

Delon feladata Vietnamban az volt, hogy rizses zsákokat pakoljon a hajókra, ám bajtársaival együtt több ízben tűz alá vették őt is. 

„Ölnöm kellett volna, lévén, hogy olyanok voltak a körülmények. Nem tudom, hogyan reagáltam volna azután, de boldog vagyok, hogy nem tettem meg. Annyi idős koromban, amikor mások a hónuk alatt könyvekkel sétálgattak, én géppisztolyt hordtam.” – emlékezett a nehéz időkre Alain Delon.

Vietnamból való hazaérkezése után Alain Delon alkalmi munkákat vállalt. Volt újságkihordó, gyümölcsös, illetve zöldségesládákat rakodó munkás egy vásárcsarnokban, de dolgozott hentesüzletben is. Mivel sem ezekben a munkakörökben, sem a sportban, sem pedig a zenélésben nem ért el kimagasló eredményt, mostohaapja elintézte, hogy felvegyék a francia hentesek szövetségének központi iskolájába, ahol megkezdhette szintén rövidnek ígérkező hentes és mészáros pályafutását.

„A dolgok úgy alakultak – meséli –, hogy a szüleim hentesek voltak, és akkoriban mi sem volt természetesebb, minthogy a legnagyobb fiúgyermek vigye tovább a családi vállalkozást. Sőt még szerencsésnek véltem magam, hiszen nemrég ért véget a háború, és a kereskedők helyzete a nagy többséghez képest elég stabilnak volt mondható. Komolyan úgy gondoltam, végül is miért ne tanulhatnám ki ezt a mesterséget. Eszembe se jutott, hogy ne hentesként dolgozzam végig az életem, és úgy voltam ezzel: ha majd eljön az ideje, az én fiam tőlem veszi át a boltot.”

Az iskolában szerzett elméleti tudását mostohaapja hentesboltjában válthatta át gyakorlatra. Néha elkísérte őt a vágóhídra is, ahová nem szívesen tette be a lábát, ugyanis sokszor még álmában is a levágott állatok bőgését hallotta. Ha viszont a boltban dolgozott, többnyire véres hurkát, pacalt és pástétomokat készített. Belmondóhoz hasonlóan Delon is szerette a bokszot, a focit, a kerékpározást és legfőképp a trombitálást és a zongorázást. 

Az egyetlen, amit sajnálok – sóhajtozik –, hogy nem lettem zenész. Annyira szeretem a zenét, és lehet, hogy nagy hangversenyjátékos lett volna belőlem

– tette hozzá a színész. Azt pedig mi tesszük hozzá, hogy annyira nem bánjuk, hogy végül Alain Delon színész lett és nem zenész.

Király Levente: Riválisok – Élő mítoszok, szívtipró francia legendák, Macro-Media Bt., 2021

Borítókép: Jean-Paul Belmondo és Király Levente (Facebook)