– A játék lényege, hogy minél jobban hasonlítson a fénykép az eredeti festményre, ugyanakkor több képen is megváltoztattunk egyes kellékeket.
Szándékosan, mivel a tárlat részben a fogyasztói társadalom kritikája, amelyben az anyagi értékek játsszák a főszerepet. Mi bemutatjuk, hogy igenis vannak más értékek
– szögezte le Joanna Urbanska, a Lengyel Intézet igazgatója. Lám, lám, ebben szintén hasonlóan gondolkodunk lengyel barátainkkal. Nem véletlen hát, hogy mindketten kivívtuk a „művelt Nyugat” nemtetszését.
A lengyel nagykövetség mellett működő Petőfi Sándor Iskola – ahol délutánonként, a rendes iskolaidőt követően zajlik a lengyel nyelvű oktatás – diákjai, tanárai és a szülők ültek, álltak modellt Csoma Szilvia fotográfusnak.
– Izabela Kislow-Bisztrai, a tárlat kurátora, akinek gyerekei az iskola növendékei, álmodta meg, hogy korabeli hősök, parasztok ruháiba öltözzenek, és megelevenítsék ezeket a híres festményeket – avatott be az igazgató asszony, aki felvilágosított: a legjelentősebb lengyel gyűjtemények birtokolják a művészettörténetileg jelentős eredeti alkotásokat. – Ugyan időigényes munka volt a ruhák, hogy ne mondjam, korhű jelmezek, illetve a kellékek beszerzése, ám megérte, mert ezek nagyban hozzásegítettek, hogy minél hitelesebbek legyenek a reprodukciók – magyarázta Joanna Urbanska.
Csoma Szilvia a megnyitó előtt látta először egyben a műveket, s bevallotta: el is pityeredett kicsit, amint szembesült a megvalósult álommal. Az alkotó a fotográfiák festői hatásáról elmondta, hogy fine artnak hívják a módszert, amit a Photoshop segítségével lehet elérni. – A kosztümök, a háttér, a világítás mind-mind azt szolgálják, hogy hiteles legyen az archaikus hatás – fogalmazott Csoma Szilvia, hozzátéve: alaposan meg kellett ismernie a festők szemléletmódját. – Ugyanakkor a saját látásmódomat szintén igyekeztem megjeleníteni, nem csupán pontos másolatokat készíteni az eredeti képekről. Érzékeltetni akartam, hogy ezek fotográfiák, nem festmények – magyarázta az alkotó, akinek szándékával a kurátor, Izabela Kislow-Bisztrai teljesen egyetértett.
Az eredeti alkotások hatáselemeit maradéktalanul sikerült ábrázolni a fényképeken. Ebben főszerepet kaptak a modellek.
Csoma Szilvia mint kismama-, gyerek- és családfotós komoly gyakorlattal bír modelljeinek instruálásában. – A gyerekeket játékosan rá lehet venni, hogy a szükséges pár másodpercre modellként viselkedjenek a kamera előtt – avatott be a fotográfus.
A szereplők arcán, szemén pontosan az a kifejezés tükröződik, akár az eredeti festményeken, ez pedig nyilván túlmutat egy pár másodperces beállításon. Csoma Szilviától megtudtam: a szereplők – gyerekek, felnőttek egyaránt – készültek, s otthon gyakorolták a szükséges pózt, arckifejezést. A festményszerű hátterekről kiderült, hogy nem digitálisan készültek. – A közelmúltban költöztünk haza családommal Angliából, ahol a járvány miatt teljes lezárás volt, így fotósként nem dolgozhattam. Akkor jött az ötlet, hogy háttereket fessek – elevenítette fel a közelmúltat az alkotó, aki elárulta: készített digitális háttereket is, azokat már a konkrét képekhez.
– A munka előtt ismert egyet is a festmények közül? – szegeztem neki a kérdést.
– Bevallom, nem. És be kell valljam azt is, hogy a férjem lengyel.
E munkája nyomán Csoma Szilvia tervezi, hogy híres magyar festményeket hasonló módon dolgozzon fel.
Az igazgató asszony, bár szerénykedik, kiválóan beszél magyarul. Nem állhattam meg, s megkérdeztem: tényleg olyan nehéz a mi nyelvünk?
– Rettenetesen – válaszolta. – Én pedig meglehetősen töröm. Mivel műfordító vagyok, beszéd közben állandóan kontrollálom magam, milyen más kifejezést kellett volna használjak.
– Mi, magyarok és lengyelek, a mai napig tartjuk történelmi barátságunkat? – érdeklődtem.
– Nemcsak tartjuk, de virágoztatjuk.
Újra és újra aktuális tartalommal megtöltve, hogy a fiatalabb nemzedékek is továbbvigyék – utalt a budapesti Lengyel Intézet munkájára Joanna Urbanska.
Borítókép: Joanna Urbanska (Fotó: Teknős Miklós)
