A székelyudvarhelyi születésű Lakatos Mihály hetedik kötetét tartom kezemben, egyben a másodikat, mely a szerző tárcáit tartalmazza. Az eddigi könyvek repertoárja novelláktól verseken és meséken át színművekig terjed. A stiláris sokszínűség nagy gondolati játékkedvet feltételez, és ez a játékosság járja át a Mosoly járvány idején című új kötet írásait is. Pedig a fölvetett témák szülhetnének mélységes kétségbeesést is, hisz a legtöbb tárca valamiképpen korunk értékválságát járja körül. Találkozunk itt kozmopolita zombivá nevelt fiatalokkal, a kommunizmus egykori őrkutyáiból mára cuki cicamentőkké avanzsált rendőrökkel, a tönkrement házasságába beleőrült öngyilkossal vagy az isteni parancsolatok helyébe új törvényeket állító „papi” kaszttal, a jogászokkal.
Ám Lakatos Mihály elbeszélői énje, Ábel – épp úgy, ahogy a nagy előd, Tamási Áron Ábele – nem tűri az igazságtalanságot. Sem az önpusztító ostobaságot, vagy szebben mondva szellemi restséget. Mert ezek kéz a kézben járnak, és aki nem egy barlangban él, hanem dolgozó, gyermekeit nevelő, hívő és gondolkodó házasemberként (röviden: felnőttként) akar részt venni világunk folyásában, az bizony folyamatosan beleakad az emberi hülyeség és kicsinyesség napjainkra nehezen átszakítható hálójába. De ha olyan humor és kurázsi van bennünk, mint Ábelben, aki túljár a GPS „eszén” is, vagy aki az online húsvét idején sem veszti el a feltámadásba vetett hitét, akkor nincs okunk kétségbeesésre. A humor pedig nemcsak az őrülettől megmentő eszköz ebben a kötetben, de sokszor a tűnődés tárgya is, mint a Viccmondás művészete című írásban:
„Ábelnek meggyőződése, hogy a legendás angol humor nélkül London például már réges-rég elnéptelenedett hely lenne, legfeljebb a kulturális világörökség részeként tartanánk számon, illetve ásatások helyszíneként, felbecsülhetetlen értékű kelta-római leletekkel. (Így természetesen a brexitnek sem lett volna értelme, az ásatások viszont továbbra is remek munkalehetőséget jelentenének a kelet-európai bevándorlóknak.) Sokan és sokat kutatták, hogy honnét ered az ember humorérzéke, nem sok eredménnyel. Ábel szerint viszont isteni adottság, amivel az Úr összes teremtménye közül rejtélyes okból csak bennünket kényeztetett el. Hogy az Úrnak magának vajon van-e humorérzéke? Nem is kérdés. Egyrészt azért, mert a saját képmására teremtett minket, másrészt annak a lénynek, aki előbb életet ad az embernek, aztán mellé helyezi fékként és ellensúlyként a halált, majd mégis örök élettel kecsegteti, feltétlenül rendelkeznie kell humorérzékkel.”
Másik kedvencem az Emberek és hörcsögök című tárca zseniális, börleszk jelenete a bevásárlóközpontból, amihez hasonlót mindannyian átélhettünk még az első karantén alatt:
„Ábel megvetően vállat von, és az utolsó pillanatban rántja el a kocsit egy fenyegetően közeledő másik elől, amelynek birtokosa vakon »vezet«, hiszen nem lát ki az előtte tornyosuló papírtekercsek mögül. Nyilván ez már a sokadik s talán záró-»futama«, ugyanis a természet rendje szerint az élelmiszerekre mindig a vécépapírtekercsek teszik fel a pontot. [Lehet, hogy most enyhe képzavarba bonyolódtunk, de az vesse ránk az első tekercset, akivel ez nem fordulna elő ilyen rendkívüli időkben sem.] El lehet képzelni, mennyi élelmet összevásárolhatott a fickó, ha ekkora adag papírt lát szükségesnek hazatolni. Mondom, ha kiskereskedő lennék, rendszeressé tenném ezt a vírust.”
Töményen hatásos, elgondolkodtató és reményt adó kötet ez. S bár recenzióban könyv zárómondatát idézni nem szokás, az íratlan szabályt most megszegem, olyan gyönyörűen összegzi minden eszmefuttatás ívét a címadó írás fináléja:
„Ha eljön a szabadság napja, egész generációkat kell majd megtanítanunk mosolyogni.”
Lakatos Mihály: Mosoly járvány idején. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.
Borítókép: Lakatos Mihály író, költő, műfordító (Fotó: Dimény-Haszmann Árpád)
