A székelyudvarhelyi születésű Lakatos Mihály hetedik kötetét tartom kezemben, egyben a másodikat, mely a szerző tárcáit tartalmazza. Az eddigi könyvek repertoárja novelláktól verseken és meséken át színművekig terjed. A stiláris sokszínűség nagy gondolati játékkedvet feltételez, és ez a játékosság járja át a Mosoly járvány idején című új kötet írásait is. Pedig a fölvetett témák szülhetnének mélységes kétségbeesést is, hisz a legtöbb tárca valamiképpen korunk értékválságát járja körül. Találkozunk itt kozmopolita zombivá nevelt fiatalokkal, a kommunizmus egykori őrkutyáiból mára cuki cicamentőkké avanzsált rendőrökkel, a tönkrement házasságába beleőrült öngyilkossal vagy az isteni parancsolatok helyébe új törvényeket állító „papi” kaszttal, a jogászokkal.
Ám Lakatos Mihály elbeszélői énje, Ábel – épp úgy, ahogy a nagy előd, Tamási Áron Ábele – nem tűri az igazságtalanságot. Sem az önpusztító ostobaságot, vagy szebben mondva szellemi restséget. Mert ezek kéz a kézben járnak, és aki nem egy barlangban él, hanem dolgozó, gyermekeit nevelő, hívő és gondolkodó házasemberként (röviden: felnőttként) akar részt venni világunk folyásában, az bizony folyamatosan beleakad az emberi hülyeség és kicsinyesség napjainkra nehezen átszakítható hálójába. De ha olyan humor és kurázsi van bennünk, mint Ábelben, aki túljár a GPS „eszén” is, vagy aki az online húsvét idején sem veszti el a feltámadásba vetett hitét, akkor nincs okunk kétségbeesésre. A humor pedig nemcsak az őrülettől megmentő eszköz ebben a kötetben, de sokszor a tűnődés tárgya is, mint a Viccmondás művészete című írásban:
„Ábelnek meggyőződése, hogy a legendás angol humor nélkül London például már réges-rég elnéptelenedett hely lenne, legfeljebb a kulturális világörökség részeként tartanánk számon, illetve ásatások helyszíneként, felbecsülhetetlen értékű kelta-római leletekkel. (Így természetesen a brexitnek sem lett volna értelme, az ásatások viszont továbbra is remek munkalehetőséget jelentenének a kelet-európai bevándorlóknak.) Sokan és sokat kutatták, hogy honnét ered az ember humorérzéke, nem sok eredménnyel. Ábel szerint viszont isteni adottság, amivel az Úr összes teremtménye közül rejtélyes okból csak bennünket kényeztetett el. Hogy az Úrnak magának vajon van-e humorérzéke? Nem is kérdés. Egyrészt azért, mert a saját képmására teremtett minket, másrészt annak a lénynek, aki előbb életet ad az embernek, aztán mellé helyezi fékként és ellensúlyként a halált, majd mégis örök élettel kecsegteti, feltétlenül rendelkeznie kell humorérzékkel.”
