Ezeréves csoda részese – a Magyar Állami Népi Együttes IX.

Végső Miklós címzetes docens a Magyar Állami Népi Együttes négy korszakában, Hortobágyi Gyöngyvér főiskolai tanár pedig a Timár Sándor-időszakban volt az együttes tagja. A Magyar Táncművészeti Egyetem pedagógusaként mindketten oktatómunkájukban hasznosítják az akkor szerzett tapasztalatot és tudást.

Négy férfitánc Rábai Miklós emlékére                 Fotó: Kanyó Béla

A Timár-korszakról Végső Miklós nyilatkozott. – Nagyon örültünk Mesti kinevezésének, hogy visszaterelődhetünk abba a mederbe, ahonnan elindultunk. Talán számunkra meg is késett az érkezése. Az első évben igazán szárnyaltunk mindenféle szempontból, Zsuráfszky Zoltánt, „Zsurát” nevezték ki a tánckar vezetőjének, s Farkas Zoltánt, „Batyut” pedig asszisztensének. Egy év után érkezett az együttesbe tanárunk felesége, Timár Böske, s ekkor egyfajta filmszakadásnak lehettünk szemlélői. Ennek következtében két évre rá Zsura és Batyu is megvált az együttestől. Döntésükben közrejátszott, hogy radikálisabb változást akartak, az ő elképzelésükbe nem illett bele a cigányzenekaros-énekkaros modell, az autentikus forma elsődlegességét hangsúlyozták. Ugyan ez később megvalósult, de akkor még Mesti keze is meg volt kötve, a párt, a tagok kapcsolatrendszere mind óvatosságra intették. Akkoriban én is váltottam, s 1984-ben az akkor alakult Kodály Kamara Táncegyütteshez, Zsuráékhoz szerződtem. „Visszavárunk” – búcsúztak Mestiék tőlem, s mikor három évre rá visszakéredzkedtem, ha nem is vártak, de visszavettek – mesélte Végső Miklós.

Hortobágyi Gyöngyvérnek annyival volt könnyebb, mivel 1979-ben került az együttesbe, hogy csak két évet kellett várnia Timár Sándor érkezésére. Ebben a két esztendőben egy hosszabb dél-amerikai turnéra indult az együttes, amin sajnos egy bokasérülés miatt nem vehetett részt. A másik évben a Rábai-repertoárban és a már említett Magyar századokban vett részt, s az iskolához képest a repertoár az újdonság erejével hatott. – Az iskolában szerzett tapasztalat után, 18-19 évesen kicsit kényszeredetten éltem meg azokat a műsorokat, pedig mai fejjel végiggondolva rendkívül hasznos volt ez a színpadi szereplés. Valóban, a produkciók inkább a színpadi előadásra, mint az autentikus táncra fókuszáltak, így a művészet iránti alázatot erősen gyakorolnunk kellett a tánckar egysége miatt is. Mestivel a balettintézetből ismertük egymást, s érkezését valóban nagy várakozás övezte. Az iskolában megszokott metódust – miszerint a néptáncokat anyanyelvi szinten megismerjük és tudjunk improvizálni – az együttesben is alkalmazta – emlékszik vissza Hortobágyi Gyöngyvér. Akik Timár Sándornál tanultak, azok helyzeti előnyt élveztek a „régi gárdával” szemben; megfordult a helyzet, a korábban említett alázatot nekik kellett mutatniuk. Hortobágyi Gyöngyvér nem emlékszik tánckaron belüli ellentétekre, mindenki segítette a másikat: aki ott maradt, az jól tudta az okát. A külföldi turnék is erősítették az összetartást.

– A Timár-éra mintegy másfél évtizedet ölelt fel, Mesti módszere szerint a színpadon mutatta be a táncait. Koreografálásának fókuszában az autentikus táncok hiteles színpadra állítása volt, vagy egy adott szituációba helyezte (például népszokások) az alkotást. Térben gondolkozott, ami elkápráztatta a közönséget, és a táncosok virtuóz előadását is kidomborította. Néhány alkalommal Mesti – mint a Tánckaláka című műsornál – támogatta a fiatalok szárnybontogatását, máskor vegyes érzelmekkel fogadta e próbálkozásokat. Nem beszélhetünk igazi féltékenységről, de az ősi konfliktus is megjelenhetett nála tudat alatt, amikor a tanítvány utoléri, ne adj’ Isten túlszárnyalja mesterét – meséli Hortobágyi Gyöngyvér, aki szerint a konklúzió: „minden művészeti korszak idővel elfárad, s ez egy természetes folyamat.”

Az újabb váltásba a fenntartók is beleszóltak. Az 1994-es amerikai turné előtt már nyílt titok volt Timár Sándor távozása, de az együttesből többen szóltak az érdekében, s az impresszárió is őt támogatta, így még maradhatott. Ezt követően Sebő Ferencet nevezték ki az együttes élére, de ez a döntés sem látszott végleges megoldásnak. – Ekkor vendégrendezőkkel, -koreográfusokkal dolgoztunk. Mi ezúttal is az egységes koncepciót hiányoltuk, s a már ismert pangást ismét átéltük – fogalmaz Végső Miklós.

Ez az időszak Mihályi Gábor kinevezésével zárult.

Timár Sándor Lakodalmas című koreográfiája         Fotó: Kanyó Béla

A két pedagógus egy gazdag élettapasztalat birtokában oszthatja meg tudását tanítványaival. Életpályájukon a pozitív emlékek dominálnak, de kötelességüknek érzik felhívni tanítványaik figyelmét a negatív hatásokra is. A hallgatók leginkább az autentikus táncok iránt érdeklődnek, hiszen a Néptánc Tagozat ars poeticája is a hagyományos táncot tartja számon forrásként. Ha valaki ismeri ezt a nyelvet, akkor mindent meg tud csinálni. Ez az alap olyan, mint a beszéd mindenki számára. Ha valaki elsajátítja a beszédkultúrát, az írásban és az irodalomban is kamatoztathatja tudását. Ezen a biztos alapon professzionális táncosokat nevelnek, emellett tanítványaikat természetesen más impressziók is érik: tanulnak balettet, a modern táncok a testtudatukat erősítik. Minden együttest megpróbálnak kiszolgálni. Ezek szerint – figyelve a hivatásos együttesek repertoárját és igényeit – a tananyag folyamatosan változik. Rendszeresen konzultálnak e társulatok vezetőivel, s harmadik-negyedik osztálytól meghívják a vizsgákra is őket.

A legfontosabb, amit át tudunk tanítványainknak adni – amiben mi is nevelkedtünk, amit a Magyar Állami Népi Együttesnél megtanultunk –, az élet és a tánc iránti alázat. Aki ezt megérti és vallja, az válhat csak hiteles művésszé

– zárja gondolatait Végső Miklós és Hortobágyi Gyöngyvér.

Borítókép: Hortobágyi Gyöngyvér és Végső Miklós a színpadon (Fotó: Bácsi Róbert)