Gábor, a második kötetes

Nem lehet tudni, mi lett volna, ha Presser Gábor nem zeneszerzésre, hanem írásra adja a fejét. Első könyvének második kötetét olvasva nem kizárt, hogy ugyanolyan sikeres lett volna, mint zenészként. A tőle élőszóban és az első kötetében már megszokott fanyar humor átüt a második kötetén is, miközben jól kimódolt lóugrásokkal szépen végigvezeti az olvasót életének jelentős állomásain, legalábbis azokon, amelyek az elsőből kimaradtak. Persze csak úgy, mintha a zongorán improvizálná a Gyöngyhajú vagy az Álomarcú lányt, esetleg a Tízezer lépésre lévő Primadonnát. Így még élvezetesebb, és közben hasunkat fogjuk a nevetéstől vagy éppen hitetlenkedünk a legbornírtabb vagy legbizarrabb barakk történetein.

Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A politika- és művelődéstörténet iránt érdeklődőknek külön fejezetet szánt a szerző, amelyben felfedi, milyen retorziók érték őket a Kádár-rendszerben a kultúrpolitika részéről. Ezek egy része már ismert lehet azok számára, akik nyomon követték az LGT történetét, sőt egy korábbi, az együttesről szóló könyvben már meg is jelentek, de az írás stílusa mindenképpen megér egy misét, szórakoztató köntösben szembesülhetünk egyebek mellett azzal, hogy Keszler Pál, az Országos Rendező Iroda (ORI) igazgatója egy Presser Gábor felé megeresztett hajnali telefonnal – persze a reggel nyolc óra csak a zenészeknek számít hajnalnak – úgy igyekezett elintézni a zenekar szilenciumát, hogy arra az időszakra időzítette, amikor az LGT egyébként is stúdióban volt, felveendő a következő lemezüket. Így nézett ki a slendrián diktatúra, adott is és elvett is – mármint azoknak és azoktól, akikkel egyáltalán szóba állt. Mert azért az nehezen elképzelhető, hogy egy ugyanilyen beszélgetés lezajolhatott volna Keszler Pál és mondjuk Nagy Feró között. De azért az LGT-nek sem volt mindig fenékig tejfel az élete, ami ebből a fejezetből kiderül. Az egyik alkalommal 1973 nyarán Rock and Roll Circus címmel hirdettek ORI-turnét, de rögtön a második előadás meghozta a letiltásukat is, ezúttal nem az álletiltást, hanem az igazit. Az történt, hogy Somló Tamás ötletétől vezéreltetve meghívtak néhány cirkuszos kollégát, akik nagy show-t csináltak (volna) a sorozaton. Ezt húzta keresztül az ORI, arra hivatkozva, hogy ezt velük nem beszélték meg, holott volt erről szó, csak éppen tényleg nem véglegesítették a kezdeményezést. A lényeg, hogy az ORI-nak egy fillérjébe nem kerültek volna a cirkuszosok, gázsijuk egy részét az LGT, a másikat a Magyar Cirkusz és Varieté dobta volna össze, de még így sem tetszett az ötlet az ORI-nak. 

Az LGT együttes: Barta Tamás, Laux József, Somló Tamás, Presser Gábor Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Nem segített az ügyön, hogy egy vidéki technikumba igyekezvén a főpróbára Barta Tamás és Presser Gábor erre még vicceskedve rátettek egy lapáttal, amikor arról beszéltek, hogy következő nap már szamarak és egy oroszlán is jön fellépni. Nyilvánvalóan a kezdő, tapasztalatlan ORI-ügyelő hölgynek szólt ez a megjegyzés, aki viszont komolyan vette, melynek következtében másnapra már egy rutinos vén rókát kaptak maguk mellé, aki az ORI részéről ellenőrizte őket. A turné első hivatalos fellépésén aztán a cirkuszosok kitettek magukért, nagy szakértelemmel szanaszét ugráltak a színpadon úgy, hogy annak néhány deszkája el is törött. A következő koncertre azonban már nem kerülhetett sor, mert maga Keszler Pál tiltotta le a turnét telexen, ugyanis egy külföldi fesztiválon volt éppen. De ez nem jelentett akadályt a szigorú kultúrapparatcsiknak, egy ORI-autóval leküldette a letiltást Balassagyarmatra, és ezzel az ügy le volt zárva. Voltak még ennek a történetnek magánéleti szálai is, amelyek szintén élvezetesen olvashatók a könyvben.

Nem kevésbé tanulságos a másik letiltásuk 1975 novemberében, amikor az ORI egyik részeg ügyelőjével kerültek összeütközésbe. Mivel vállalhatatlan, egyben megalázó volt a monopolcég számára alkalmazottjuk viselkedése, kénytelen-kelletlen hallgatólagosan igazat kellett adniuk az LGT-nek egy meghallgatás során, és a turné mehetett tovább. A többek között a szocialista erkölcs védelmére odarendelt ügyelő egyébként annyira ittas volt, hogy nem találta az ORI-kisbuszon a bejáratot, minduntalan a sofőr oldalán akart beszállni. Kicsit olyan lehetett ez a jelenet, mint a valamivel több mint negyedszázaddal később forgatott Valami Amerika című filmben a biztos úr, aki nem találta a sofőr oldalát az angol autón, a jelentős különbség viszont az, hogy az LGT-vel ez az abszurditás valóban megtörtént.

Presser Gábor könyvének második kötete – amit az elsőhöz hasonlóan úgyszintén a Helikon Kiadó jelentetett meg – tele van rocktörténeti kuriózumokkal, amelyek egy része persze a témában járatosak számára valamennyire ismerős lehet. Mindemellett nagyon is meglepő mozzanatok is találhatók benne, ezek közé tartozik az LGT 1977-es lengyelországi koncertsorozata, amelynek czestochowai állomása keserű meglepetéseket tartogatott a zenészek számára. Leginkább azt, hogy a nagy esőzések miatt a város legnagyobb és egyben egyetlen valamirevaló stadionjának elektromos berendezései gyakorlatilag használhatatlanná váltak, így a nagyokos lengyel állami koncertszervező vállalat kitalálta, hogy sebaj, majd ezt a jó néhány tízezer embert szétosztják ötfelé, és beterelik őket szép szigorú turnusokban a városban található jóval kisebb sportcsarnokba. Az eszement elképzelést tettek követték, Presserék legnagyobb bánatára. Aki már zenélt valaha, az tudja, hogy ez nem favágás, nem lehet a végtelenségig kizsigerelni a művészeket, még akkor sem, ha a könnyű műfajról van szó – ami az elnevezésével ellentétben bizonyos szempontok szerint egyáltalán nem könnyebb, mint a komolyzene. Presserék persze nem szegülhettek szembe a szocialista koncertszervezés főmuftijaival, mert abból akár kultúrpolitikai vagy diplomáciai zavar, hovatovább botrány is lehetett volna, és ezt ők is jól tudták. Így maradt a csendes beletörődés, az, hogy minden idegszálukkal próbáltak egyazon napon öt egymás utáni alkalommal hasonló színvonalú produkciót nyújtani. Ez ugye teljességgel lehetetlen elvárás, amit leginkább hangszerszólókkal próbáltak áthidalni. Presser Gábor visszaemlékezése szerint nagy a gyanú arra, hogy annyira belefáradt a vég nélküli zenélésbe, hogy hallucinálni is kezdett. De nem volt fata morgana az a figura, aki az ötödik koncertjük nagyjából felénél felmászott valahogy a színpadra, ahol „csűrdöngölt” egyet kalapban, cipő nélkül, zokniban, ha minden igaz, a Johnny B. Goode-ra. Ez az ember Hobo volt, aki akkoriban még amatőr bandákban sem játszott állandó jelleggel (a Hobo Blues Band 1978-ban alakult, kezdetben műkedvelő zenészekből), de a szereplési vágy már szétfeszítette, ahogy ezt a lengyelországi példa is jól mutatja. Presserék megszánták és elvitték magukkal a szállásukra Katowicébe, ahol a billentyűsnek még az a kitüntetés is osztályrészéül jutott, hogy az összes szálkát kiszedhette Hobo talpából, ami a színpadról a lábába ment tánc közben. Ha ezt a tényt is figyelembe vesszük, Presser Gábornak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a Hobo Blues Band megalakulhatott, mert ha ő ezt a műveletet nem hajtja végre, akkor a majdani énekes-szövegíró akár vérmérgezést is kaphatott volna – állapítja meg a második kötetes szerző.

A könyvben persze ennél sokkal vidámabb történetek is szerepelnek. Többek között megtudhatjuk, hogyan kérte ki a tanácsát Demjén Ferenc, amikor kiszállt a Bergendyből és azon tanakodott magában, hogy kit vegyen be maga mellé gitárosnak, Tátrai Tibort vagy Menyhárt Jánost. Ennek kapcsán Presser Gábor felidézi, hogyan jelent meg a Klauzál téren Bergendy István, akit látva a sarki kocsma törzsközönségéből többen azt hitték magukról, hogy a delíriumuk bekövetkezett, mert legrosszabb álmukban sem gondolták volna, hogy van valaki a kádári Magyarországon, aki a szakállát csak félig borotváltatja le, miközben lila színű lebernyegben és cilinderben vonul végig az utcán. Ez egyébként 1970-ben játszódott le, amikor Presser Gábor sikeresen segített összehozni Demjén Ferencet Bergendyvel. Ugyanígy mesél Presser a zenekarvezetői poszt fáradságos és általa nemigen kedvelt tevékenységéről, a zenekar-alapításról és a próbákról. De könnyed intermezzóként szóba kerül az is, hogy 1963 nyarán a Duna Szállóban diákmunkára szegődött el felszolgálóként, melynek során a ballonpoharak által keltett dallamvilág bugyraiba is betekintést nyerünk. Fajsúlyosabb rész a szovjetunióbeli élmények csokra, amelyből kis színes virágszálakként emelkedik ki a bakui szocialista realista valóság ábrázolása és a tallinni, majdhogynem illegális születésnapi buli megrendezése egy vidéki dácsában. 

Szomorú fejezetként Somló Tamás utolsó időszakát is megörökítette az íróvá is avanzsált zeneszerző-zongoraművész, külön kitérve a libamájjal etetés apró finom részleteire. Az is olvasható a kötetben, hogy milyen bürokratikus megpróbáltatások árán vette át a Kossuth-díjat a főhősünk, ennek kapcsán még egy kultúráért felelős miniszer is feltűnik, és még az ünnepi, nem túlságosan nagy fantáziával összeállított, de annál inkább elnagyolt menübe is betekintést nyerhetünk. Még azt is megtudjuk, hogy szimbolikusan anyukája – akit nemes egyszerűséggel Elvirkának nevezett – vehette át tőle az elismerést még aznap este, ami, ha belegondolunk, egy nagyon szép gesztus, az édesanyai szeretet művészi viszonzása több értelemben is. Az első kötethez hasonlóan itt is többször feltűnik Elvirka személye, s ez így is van rendjén. Talán a legmeghatóbb e tekintetben az a jelenet, amikor 2004-ben a Prima Primissima díjat vehette át a kötet főszereplője, és köszönőbeszédében megemlékezett édesanyjáról, valamint arról is, hogy nem neki kellett volna ezt a kitüntetést megkapnia, hanem annak, aki vele szemben ül a nézőtéren – hogy ki ült ott, az a kötetből kiderül. A könyvben több emlékezetes közös produkcióról, zongoraimprovizációkról is esik szó ugyanabban a keresetlen, egyúttal figyelmet lekötő stílusban, mint amit Presser Gábortól előző kötetében már megszokhattunk, mások mellett Kocsis Zoltánnal, Vásáry Tamással és Szakcsi Lakatos Bélával, de megjelenik benne a 73. születésnapjára a lakóházánál az utcán rögtönzött tízperces Amadinda-buli, melynek során a környék kutyái megőrültek és a szomszédok is jóindulatúan – és bizonyára némi büszkeséggel – felkapták a fejüket. Ebből is látszik, hogy a Presser könyve című 433 oldalas kiadvány a legrégibb történésektől egészen a máig kalauzolja az olvasót. Már csak az a kérdés,: mivel rukkol elő 74. születésnapján?

Borítókép: Prsser Gábor felszólal az 1981-es tatai rocktanácskozáson (Fotó: Fortepan/Urbán Tamás)