Reacher, a szimpatikus mamutfenyő, akivel nem tanácsos szórakozni

Jack Reacher a brit származású amerikai író, Lee Child teremtménye: jól megtermett férfi, őrnagyként szerelt le a hadseregtől, és amióta a maga ura, hobóként utazgat fel-alá az Egyesült Államokban. Bár nem keresi a bajt, nem is tér ki előle – ezért aztán a legtöbb városban, ahol megfordul, egy bűnügy vagy rejtély közepén találja magát. És ez tulajdonképpen kedvére való: amíg szolgált, a katonai rendészet egyik legjobb nyomozója volt, emellett fejlett igazságérzettel bír, és nem fogja vissza magát, ha a helyesnek tartott cél érdekében ütnie vagy lőnie kell.

Kezdetben úgy tűnik, hogy egy, a város elitjét összetartó, sötét titokra kell fényt derítenie. Ám miután kiderül, hogy Joe a titkosszolgálat pénzhamisítás elleni részlegének vezetője volt, a nézőnek már csak a könyv magyar változatának – a kelleténél valamivel konkrétabb – címét kell hozzáadnia mindehhez, hogy kitalálja, mi van a háttérben.

A rejtély tehát nem rejtélyes, a gonoszok pedig nem annyira gonoszok, hogy az feszültséget kölcsönözzön az egyes jeleneteknek és tétet adjon a végkifejletnek. Mindezek mellett a mellékszereplők sem igazán emlékezetesek – ráadásul a Roscoe rendőrnőt alakító Willa Fitzgerald mintha túlságosan filigrán lenne az általa megformált, rettenthetetlen karakterhez…

A néző figyelme így nem igazán irányulhat másra, mint a címszereplőre. Az alkotók sokat tettek azért, hogy a lehető legérzékletesebben adják vissza a Child ábrázolásában olyannyira kedveltté vált figurát: láthatjuk Reachert, amint egyetlen pillantással jobb belátásra téríti a barátnőjével balhézó férfit, bicepszével pattintja fel a könyökhajlatába szorított sörösüveget, és minden további nélkül átugrik a kerítésen, ha rosszul tartott kutyát lát a kertben. 

Annak kitalálása, hová menekül valaki, aki félti az életét, nem igényel néhány percnél többet az idejéből, és amikor más könyörgőre fogná, ő előrejelzést ad.

– Szétrúgjuk a segged! – fenyegeti meg egy jelenetben néhány suhanc.

– Nem – pontosít higgadtan. – Én töröm el három részeg kölyök karját.

– Négyen vagyunk!

– Az egyikőtöknek kórházba kell vinnie a többit!

Hogy ezek után mi történik, azt aligha kell részletezni. 

Amíg tehát Reacher vicces vagy macsó megnyilatkozásai vannak középpontban, a sorozat remekül működik –  még úgy is, hogy a főszerepet alakító Alan Ritchson nem kiemelkedő színész, de ebben a szerepben nem is kell annak lennie: puszta megjelenésével uralja a vásznat.  

Továbbá: a verekedős jelenetekre nem lehet panasz – egyáltalán nem finomkodóak, épp ellenkezőleg, kimondottan brutálisak –, a végső leszámolásra pedig még a legelvakultabb akciórajongó sem mondhat mást, mint hogy rendben van. Az epizódról epizódra felbukkanó, dögös bluesszámok pedig nagyban hozzájárulnak a déli kisvárosi hangulat megteremtéséhez. 

Ahhoz azonban, hogy a néző érdeklődése végig fennmaradjon, az kellett volna, hogy az alkotók legalább annyira figyeljenek az egyéb összetevőkre, mint az egyébként igencsak jól bemutatott, szerethető központi alakra. 

A feszesebb történet, a legalább egy (vagy inkább két?) résszel kurtább játékidő, valamint a szimpatikusabb mellékszereplők, emlékezetesebb antagonisták jelenléte egyértelműen jót tett volna a végeredmény élvezeti értékének – de a sorozat így is nézhető. Akár két délután alatt is a végére lehet jutni, de aki kedveli a „jön egy alak a semmiből, egyszemélyes igazságosztó intézményként csaknem mindenkivel szembeszáll, s dolga végeztével elballag” típusú történeteket, annak talán ennyi idő sem kell hozzá. 

Reacher a záró jelenetben nekivág az országútnak. Hogy hová tart, nem tudhatjuk, de nem kétséges, hogy újabb megoldásra váró ügyek és újabb konfliktusok felé. Alighanem el is jut – a második évadig.

A film angol nyelvű, hivatalos előzetese ITT elérhető.

(Reacher. Szinkronizált, nyolcrészes amerikai akció/krimisorozat, 2022. Játékidő: 8x48 perc. Elérhető az Amazon Prime Video kínálatában.)

Borítókép: Jack Reacher szerepében Alan Ritchson  (Fotó: IGN Hungary)