Jack Reacher személyében egy XXI. századi kóbor lovag, egy kortárs Sherlock Holmes és egy kíméletlen bunyós vonásai ötvöződnek. Emiatt már-már valószínűtlen – idealizált vagy karikatúraszerűen megrajzolt – alak is lehetne, mégsem az. Megalkotója vagány stílussal és fanyar humorral ruházta fel, továbbá számos szakmai részletet épít be a regényeibe, melyek meggyőzik az olvasót Reacher rátermettségéről és alaposságáról.
Ez a sajátos együttállás magyarázza, hogy a figura igazán népszerűvé vált: kalandjainak sora immár huszonhat kötetből áll. És hogy az alapvetően a helyes cselekvésről és férfias kiállásról szóló történetek milyen hatást gyakorolnak olvasóikra – köztük elsősorban a hölgyekre –, azt egy hat évvel ezelőtti eset érzékelteti: 2015 februárjában jótékonysági árverést rendeztek Dél-Karolinában, melynek az volt a lényege, hogy a legnagyobb összeget felajánló illető – saját nevével – bekerül a következő Reacher-regénybe.
A licitet végül egy Lydia Lair nevű texasi üzletasszony nyerte: több ezer dollárt adott ki a cél érdekében, de a Néma város című kötetben csakugyan felbukkan egy Lydia Lair nevű mellékszereplő.
Csak idő kérdése volt hát, hogy a filmipar felfigyeljen Reacherre. A Mission: Impossible sorozattal akciósztárrá avanzsált Tom Cruise kétszer is a bőrébe bújt. A Christopher McQuarrie rendezte, 2012-es első film nem is rossz, de van egy komoly hibája: Cruise a maga százhetven centiméteres magasságával és hetven kiló körüli súlyával képtelen hitelesen megjeleníteni egy százkilencvenöt centis, több mint száztíz kilós alakot – a Child által bemutatott figura viszont e testi jellemzőkkel bír.
E disszonanciát hivatott eltüntetni az Amazon idei sorozata, amely nemes egyszerűséggel csak a Reacher címet viseli, és főszereplője végre úgy néz ki, ahogy a könyvekben le van írva: igazán nagydarab, egy fejjel rendre a többiek fölé magasodik. A megjelenésével, kiállásával tehát semmi gond – a néző osztozik az egyik mellékszereplő elképedésében: „Kész mamutfenyő a csávó”.
A tévésorozat a könyvszériát elindító, 1997-ben napvilágot látott Killing Floor című köteten alapul. (1999-től magyarul is kapható, Elvarázsolt dollárok címmel). Cselekménye szerint Reacher megérkezik egy Margrave nevű kisvárosba, és betér egy falatozóba, hogy elfogyassza a hely specialitásának számító barackos pitét. Ám ekkor letartóztatják: alig néhány órás holttestre bukkantak a település határában, és a rendőrség őt, a közelmúltban érkezett idegent gyanúsítja a gyilkosság elkövetésével. Reacher aztán megtudja, hogy az áldozat nem más, mint régen látott bátyja, Joe, ezért nem hajlandó távozni addig, amíg meg nem találja (értsd: meg nem bünteti) a tetteseket.
Kezdetben úgy tűnik, hogy egy, a város elitjét összetartó, sötét titokra kell fényt derítenie. Ám miután kiderül, hogy Joe a titkosszolgálat pénzhamisítás elleni részlegének vezetője volt, a nézőnek már csak a könyv magyar változatának – a kelleténél valamivel konkrétabb – címét kell hozzáadnia mindehhez, hogy kitalálja, mi van a háttérben.
A rejtély tehát nem rejtélyes, a gonoszok pedig nem annyira gonoszok, hogy az feszültséget kölcsönözzön az egyes jeleneteknek és tétet adjon a végkifejletnek. Mindezek mellett a mellékszereplők sem igazán emlékezetesek – ráadásul a Roscoe rendőrnőt alakító Willa Fitzgerald mintha túlságosan filigrán lenne az általa megformált, rettenthetetlen karakterhez…
A néző figyelme így nem igazán irányulhat másra, mint a címszereplőre. Az alkotók sokat tettek azért, hogy a lehető legérzékletesebben adják vissza a Child ábrázolásában olyannyira kedveltté vált figurát: láthatjuk Reachert, amint egyetlen pillantással jobb belátásra téríti a barátnőjével balhézó férfit, bicepszével pattintja fel a könyökhajlatába szorított sörösüveget, és minden további nélkül átugrik a kerítésen, ha rosszul tartott kutyát lát a kertben.
Annak kitalálása, hová menekül valaki, aki félti az életét, nem igényel néhány percnél többet az idejéből, és amikor más könyörgőre fogná, ő előrejelzést ad.
– Szétrúgjuk a segged! – fenyegeti meg egy jelenetben néhány suhanc.
– Nem – pontosít higgadtan. – Én töröm el három részeg kölyök karját.
– Négyen vagyunk!
– Az egyikőtöknek kórházba kell vinnie a többit!
Hogy ezek után mi történik, azt aligha kell részletezni.
Amíg tehát Reacher vicces vagy macsó megnyilatkozásai vannak középpontban, a sorozat remekül működik – még úgy is, hogy a főszerepet alakító Alan Ritchson nem kiemelkedő színész, de ebben a szerepben nem is kell annak lennie: puszta megjelenésével uralja a vásznat.
Továbbá: a verekedős jelenetekre nem lehet panasz – egyáltalán nem finomkodóak, épp ellenkezőleg, kimondottan brutálisak –, a végső leszámolásra pedig még a legelvakultabb akciórajongó sem mondhat mást, mint hogy rendben van. Az epizódról epizódra felbukkanó, dögös bluesszámok pedig nagyban hozzájárulnak a déli kisvárosi hangulat megteremtéséhez.
Ahhoz azonban, hogy a néző érdeklődése végig fennmaradjon, az kellett volna, hogy az alkotók legalább annyira figyeljenek az egyéb összetevőkre, mint az egyébként igencsak jól bemutatott, szerethető központi alakra.
A feszesebb történet, a legalább egy (vagy inkább két?) résszel kurtább játékidő, valamint a szimpatikusabb mellékszereplők, emlékezetesebb antagonisták jelenléte egyértelműen jót tett volna a végeredmény élvezeti értékének – de a sorozat így is nézhető. Akár két délután alatt is a végére lehet jutni, de aki kedveli a „jön egy alak a semmiből, egyszemélyes igazságosztó intézményként csaknem mindenkivel szembeszáll, s dolga végeztével elballag” típusú történeteket, annak talán ennyi idő sem kell hozzá.
Reacher a záró jelenetben nekivág az országútnak. Hogy hová tart, nem tudhatjuk, de nem kétséges, hogy újabb megoldásra váró ügyek és újabb konfliktusok felé. Alighanem el is jut – a második évadig.
A film angol nyelvű, hivatalos előzetese ITT elérhető.
(Reacher. Szinkronizált, nyolcrészes amerikai akció/krimisorozat, 2022. Játékidő: 8x48 perc. Elérhető az Amazon Prime Video kínálatában.)
Borítókép: Jack Reacher szerepében Alan Ritchson (Fotó: IGN Hungary)
