Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) az 1840-es években vált elismert alkotóvá, s a korabeli magyar irodalmi élet lelkesen fogadta első műveit. Nagy sikere volt a Toldi (1846) című elbeszélő költeményének, amelynek hatására Arany nemcsak elfogadott és népszerű szerző lett, de Petőfivel is barátságot kötött. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején előbb írásaival támogatta a magyarság ügyét, később pedig néhány hétig nemzetőrként szolgált.
Nagy nyelvismerettel rendelkezett, s a görög, a latin, a német, az angol és a francia irodalom remekeit eredetiben olvasta, de fordított is világirodalmi műveket: az ókori Arisztophanész vígjátékait éppúgy, mint a tizenhatodik–tizenhetedik századi Shakespeare drámáit. Balladái a magyar költészet remekművei, amelyek alkotása során a néphagyományt is alapul vette. Népi szöveget és dallamokat egyaránt gyűjtött. Szinte páratlanul nagy szókinccsel találkozhatunk műveit olvasva, amelyekben több tízezer szót használt. Mindezek mellett gyermekkorától fogva gyakran és szívesen zongorázott és gitározott.
Arany szövegeinek óriási a hatástörténete. Munkái ugyanis nemcsak a kötelező irodalom tételei a köznevelésben, s szolgáltatnak mind a mai napig kutatási anyagot az irodalomtörténészeknek, de számos későbbi alkotóra is nagy hatással voltak.
Radnóti Miklós például a szobája falán őrizte az arcképét, a Toldit pedig a munkaszolgálatra is magával vitte. Kedves professzora és mestere, Sík Sándor doktori témául ajánlotta neki Arany János Koszorú című folyóirata vizsgálatát, Radnóti azonban „modernebb” témát választott: Kaffka Margit művészi fejlődéséről készítette el az értekezését.
Az irodalomtudomány bizonyos irányzatai szerint Arany időskori szövegei – amelyek a híres Kapcsos könyvben maradtak fönn, s csak halála után kerültek kiadásra – már a modern magyar líra alkotásai: elsősorban önreflektív jellegük és a modernizálódó társadalmi, gazdasági és szellemi környezetükhöz kapcsolódó tematikájuk miatt. Mint azt Lengyel András megfogalmazta:
Arany ezekben a verseiben kilépett az addig magára vett, »örökölt« hagyományból, e vállalt – s magas szinten teljesített – program képviseletéből, és ráhagyatkozott saját egyéni-esetleges »érzelmeinek« megszólaltatására, megszólaltatva a világhoz való új viszony szólamát is a magyar irodalomban. Ez, látszólag, »csak« az öregkori esendőség életérzésének költői verbalizációja, valójában jóval több: az én új helyzetének magasrendű meghatározási kísérlete, méghozzá sikeres – paradigmatikus – kísérlete.
Lőrincze Lajos nyelvész úgy vélte, hogy Arany János „nem az egyik legnagyobb magyar író, hanem a legnagyobb magyar író. Az a magyar író, akinek műveiben a magyar költői nyelv eddig legmagasabbra emelkedett, akinek műveihez – ha a tiszta, szép magyar nyelv üdítő vizében fel akarjuk frissíteni elsatnyult nyelvérzékünket – újra meg újra visszatérünk. […] Költői nyelvének gazdagságában, szépségében, ízességében, szemléletességében senki sem múlta felül. Kiválóan ismerte a magyar irodalmi nyelvet, olvasta a magyar irodalom termékeinek legjavát. De nagyon jól ismerte a magyar nyelvjárásokat is, s nyelvjárási ismereteit, népnyelvi megfigyeléseit gazdagon gyümölcsöztette műveiben. Sőt még a régi magyar nyelvet is meg akarta ismerni, sokat tanulmányozta nyelvemlékeinket.”
Borítókép: Arany János Barabás Miklós festményén (Fotó: Wikipédia)
