Arany ezekben a verseiben kilépett az addig magára vett, »örökölt« hagyományból, e vállalt – s magas szinten teljesített – program képviseletéből, és ráhagyatkozott saját egyéni-esetleges »érzelmeinek« megszólaltatására, megszólaltatva a világhoz való új viszony szólamát is a magyar irodalomban. Ez, látszólag, »csak« az öregkori esendőség életérzésének költői verbalizációja, valójában jóval több: az én új helyzetének magasrendű meghatározási kísérlete, méghozzá sikeres – paradigmatikus – kísérlete.
Lőrincze Lajos nyelvész úgy vélte, hogy Arany János „nem az egyik legnagyobb magyar író, hanem a legnagyobb magyar író. Az a magyar író, akinek műveiben a magyar költői nyelv eddig legmagasabbra emelkedett, akinek műveihez – ha a tiszta, szép magyar nyelv üdítő vizében fel akarjuk frissíteni elsatnyult nyelvérzékünket – újra meg újra visszatérünk. […] Költői nyelvének gazdagságában, szépségében, ízességében, szemléletességében senki sem múlta felül. Kiválóan ismerte a magyar irodalmi nyelvet, olvasta a magyar irodalom termékeinek legjavát. De nagyon jól ismerte a magyar nyelvjárásokat is, s nyelvjárási ismereteit, népnyelvi megfigyeléseit gazdagon gyümölcsöztette műveiben. Sőt még a régi magyar nyelvet is meg akarta ismerni, sokat tanulmányozta nyelvemlékeinket.”
Borítókép: Arany János Barabás Miklós festményén (Fotó: Wikipédia)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!