Beavatás és leleplezés

Akinek eddig nem volt fogalma arról, hogy jön létre egy műalkotás, az feltétlenül nézze meg Mariano Cohn és Gastón Duprat filmjét, amelynek a magyar címe: Út a díjesőig. Bár díjeső konkrétan egyáltalán nincs a filmben (eredeti címe is más: Competencia Oficial), de kétféle művészi alkotási módszer problematikájával mindenféleképpen szembesülhetünk.

Penélope Cruz jutalomjátéka Mariano Cohn és Gastón Duprat Út a ­díjesőig című, 2021-es alkotása, amely precízen végigveszi, milyen stádiumokon megy keresztül egy művész, amikor megalkot valamit. A filmben Penélope Cruz brillírozik a rendezőnő szerepében, akit egy próbafolyamat során látunk, ahogy felkészít a szerepre két idősebb színészt és egy fiatalabb színésznőt. Az egyik, aki a filmben világsztár, Antonio Banderas, iszonyatosan jól hozza a nagyképű, beképzelt híres színész figuráját, és látjuk, hogy Banderas pontosan tisztában van az arányokkal is, egy pillanatig nem játssza túl a szerepét. A másik színészt, akit mindenki tehetségesnek tart és tisztel, Oscar Martínez alakítja hibátlanul. Ő a Sztanyiszlavszkij-módszer híve, melynek lényege, hogy a színésznek képesnek kell lennie egyfajta mély, belső, lelki azonosulásra a szereppel. Át kell éreznie az alkotónak, amit játszik, értenie kell a figurát, nemcsak a bőrébe kell bújni, hanem eggyé kell válnia vele. Antonio Banderas világsztárja viszont nem hisz az ilyesfajta lelki hókuszpókuszokban. Szerinte, ha orvost játszik egy színész, akkor elegendő, ha fehér köpenyt húz a ruhájára, és sztetosz­kópot akaszt a nyakába.

Két teljesen különböző megközelítése a színészi játéknak.

A néző persze hajlamos arra, hogy az idősebbnek adjon igazat, a kívülálló mindig úgy gondolja, hogy akkor jó egy alakítás, ha a színész átérzi a dolgokat. A film azért briliáns alkotás, mert közben meg azt látjuk, hogy a Banderas-féle technika is tökéletesen működik. Ő ugyanis a vászonra született őstehetség, nem kell belehalnia a lelkének ahhoz, hogy hitelesen eljátsszon valamit. Két perc alatt tud sírni, ha kell, és ugyanennyi idő alatt hiteti el mindenkivel, ha akarja, hogy halálos beteg.

A Penélope Cruz által alakított filmrendezőnőnek a két férfi figuráját kell összecsiszolnia egy próbafolyamat során. Érdekes, hogy a fő kihívás nem is az, hogy hitelesen eljátsszák a szerepüket, hanem az, hogy a két férfi együtt tudjon működni. Az Út a díjesőig finomkodás nélkül a nézők és leginkább a szakma arcába vág pár, mára teljesen feledésbe merült, nagyon fontos dolgot. Az egyik, hogy semmit nem érnek a díjak. Nem azért értékes egy alkotás, mert díjazzák, és nem attól lesz értéktelen, ha nem. Fontos filmtörténeti pillanat, amikor ledarálja a rendezőnő a színészek díjait, majd a ­sajátjait is utána dobja. Aztán az is érdekes, a művészet mibenlétére, a művészeti varázslatra reflektáló pillanat, amikor a színészeknek egy óriási szikla alatt, szinte életveszélyes körülmények között kell elmondaniuk a szerepüket, hogy átéljék azt, milyen, amikor tétje van a kimondott mondatoknak, milyen, amikor megéli az ember a félelmet.

Aztán kiderül, hogy nem is volt valódi életveszély, a szikla csak díszlet volt, mert

a film és színház leginkább díszletekből és jelmezekből álló műfaj, nem az a lényeg, hogy bármi is – akárcsak egy könnycsepp – valódi legyen, hanem az, hogy megszülessen a varázslat.

Valljuk be, nagyon keményen kritizálta a film a korunkban is újra egyre népszerűbbé váló realista irányzatokat. Mert semmivel nem lesz hitelesebb, ha tényleg a legnagyobb mélységekig átéli a színész a szerepét. Az ok igencsak egyszerű. A rendező, az operatőr, a világosító, a vágó, a díszletes és a jelmezkészítő közös munkája a varázslat. Nem egy ember beleélő-képessége. A filmben végül felül is kerekedik a Sztanyiszlavszkij-módszeren, a realizmus mindenhatóságába vetett hiten az a gondolat, hogy egy művészeti alkotáshoz leginkább tehetség kell. Egy mű akkor hat a befogadóra, ha magas az igazságtartalma. Annak viszont nem sok köze van a valósághoz, de sajnos még az önreflexióhoz sincsen.

Borítókép: Jelenet a filmből (Fotó: Prorom)