Ahogy Murányi Sándor Olivér könyvét lapozgatom, szinte érzem a hátam mögül a nagyvad figyelmeztető fújtatását, látom a gombócként guruló bocsokat, hallom a cserjék reccsenését, mikor sorra megadják magukat, ahol a hatalmas test elhalad; életre kel körülöttem az erdő, amelyben a Kárpátok királya az úr.
Aki olvasta a multimilliomos üzletemberből erdélyi medvepásztorrá lett Szin János könyvét, az garantáltan medvelázban égett utána még jó darabig, és azt tervezgette, hogyan és mikor utazik majd Tusnádfürdőre, hogy személyesen is átélhesse a nagyvaddal való testközeli találkozás varázsát, melyet annyira érzékletesen ad át a szerző. Nem volt ez másként velem sem, de aztán jött a járvány, a korlátozások, a határzár, és a Kárpátok királya utáni sóvárgás idővel alábbhagyott. Egészen addig, amíg kezembe nem került Murányi Sándor Olivér novelláskötete, amely A medvék nem késnek címet viseli. És láss csodát, kivel találkozom rögtön az első fejezetben? Szin Jánossal.
A szerző – aki a fülszöveg szerint a hargitai medvék és a dunai harcsák között ingázik, és utoljára egy barlang előtt látták – megismerkedésük történetével kezd, ahol rögtön újabb ismerős bukkan fel, mégpedig Medvés Jakab, ez a százhúsz kilós, ízes beszédű székely atyafi, akinek termete szöges ellentétben áll a medvék iránti gyermeki rajongásával. „Beszélnek valami Janiról, akinél hóban fürdenek a medvék.” Ezzel a mondattal veszi kezdetét az újabb hetvenoldalnyi medvekaland, melynek főszereplője Szin János, a medvepásztor, de mesélője ezúttal Murányi Sándor Olivér, aki saját nézőpontjából tárja elénk az eseményeket. És ezzel a mondattal indul kettőjük megismerkedésének története is, amely idővel, a közös élmények hatására barátsággá nemesedik. De kezdjük az elején!
„Olyan képeket teszen ki a profiljára, hogy a fene eszen meg!” – hangzik Medvés Jakab lényegre törő summázata a még ismeretlen Szin Jánosról, aki a történet idejében harmadik éve hagyta ott fényűző mindennapjait a Bodoki-havasokért és egy sokkal szerényebb, de természet- és Isten-közeli életért, ahol megtalálta a lelki békét és a boldogságot. „Bátor ember lehet, aki hozzánk, székelyekhez jön medvepásztornak” – jegyzi meg az író még az első személyes találkozás előtt, később pedig már a medvelesen ülve sem a vadakat figyeli, hanem a férfi arcát fürkészve végez mélylélektani elemzést, ami egy jó jellemrajz megírásához – ismerjük el – elengedhetetlen. Mint mondja, éppen úgy ünnepel, mintha először látná őket. Meg is születik az ítélet, amely jó székely módra éppen olyan mulatságos, mint amilyen komoly: „Kicsit olyan ő itt az erdélyi havasokban, mint egy székely góbé csikós a Hortobágyon (senki nem érti, hogyan tud akkorát cserdíteni a karikással).”
Murányi Sándor Olivér írói stílusa azért ragad magával, mert keveredik benne a székelyekre jellemző humor azzal a letisztult, nemes egyszerűséggel, amely szintén a székelyföldi ember sajátja.
Könyvének lapjairól a valóság lenyomata köszön vissza, s mint azt tudjuk, a legjobb történeteket maga az élet írja. A nagyvadak mindennapos közelsége pedig előbb-utóbb megteremti azokat a szituációkat, amikor nemcsak gyönyörködni lehet, de bizony izgulni, félni, rettegni is. Egy ízben a két férfi egy rejtőzködő, bocsos anyamedvével találja szemben magát, aki harmincméternyire egy odvas fatörzsből figyeli a betolakodókat.
Tudom, ha az állat felénk indul, semmi esélyünk, még elszaladni sem lesz időnk. Harapnám a füvet a félelemtől, ehelyett komoran nézünk egymásra Medvepásztorral. Mindketten tudjuk, mivel játszunk. Azt is tudjuk, hogy ebben a pillanatban minden attól függ, miként dönt az anyamedve.
Szinte levegőt sem veszek, ahogy ezeket a sorokat olvasom, mintha ott lennék magam is az örökkévalóságba merevedett pillanatban, azt várva, hogy a mérleg nyelve elbillenjen az élet vagy a halál felé.
Az ilyen helyzetek csupaszítják le igazán a lelket, megmutatva annak nyers valóságát, hogy kik is vagyunk valójában ott, ahol nem bújhatunk a magunk köré épített modern civilizáció védőbástyái mögé. Murányi Sándor Olivér sorait olvasva újból abban a közegben találjuk magunkat, ahonnan önkényesen kiléptünk, mert azt gondoltuk, ura és nem része vagyunk a természetnek. Mintha beavatást kapnánk, amely előhoz egy rég elfeledett, ősi érzést, annak biztos tudását, hogy a félelmek legyőzését követően a hazatalálás élménye vár. Ezt a mélyről feltörő ősiséget nem csupán a papírra vetett gondolatok hozzák felszínre, de a vizuális élmény is Matza Teréz grafikáinak köszönhetően, amelyek valahova nagyon messzire visznek az időben; oda, ahol az ember még szövetségese volt minden más élőlénynek. Így kerekedik egységgé a gondolatiság és a látvány, a múlt és a jelen, a „civilizáltság” és a vadság, az én és a te, hiszen – ahogy Csendes Toll fogalmaz – „még mindig indiánok vagyunk mindannyian, az időnként medvelesben ücsörgők legalábbis, akár írók, akár olvasók”.
Így esett, hogy ismét fellángolt bennem a vágy az erdélyi nagyvad meglátogatása iránt – persze csak a medveles biztonságos üvegfalán túlról. Nem árt személyesen is meggyőződni arról, hogy a medvék valóban nem késnek, mert olyanok, mint Gandalf, a varázsló A Gyűrűk Urában: nem jönnek korán, nem jönnek későn, akkor jönnek, amikor kell. Vagy nem jönnek. És azt sem árt tudni, hogy a lesen nincs esőnap, mert a medve olyan, mint a szerelem és az újszülött: esőben is érkezik.
Borítókép: Murányi Sándor Olivér (Fotó: Bereczky Leonardo)
