Ahogy Murányi Sándor Olivér könyvét lapozgatom, szinte érzem a hátam mögül a nagyvad figyelmeztető fújtatását, látom a gombócként guruló bocsokat, hallom a cserjék reccsenését, mikor sorra megadják magukat, ahol a hatalmas test elhalad; életre kel körülöttem az erdő, amelyben a Kárpátok királya az úr.
Aki olvasta a multimilliomos üzletemberből erdélyi medvepásztorrá lett Szin János könyvét, az garantáltan medvelázban égett utána még jó darabig, és azt tervezgette, hogyan és mikor utazik majd Tusnádfürdőre, hogy személyesen is átélhesse a nagyvaddal való testközeli találkozás varázsát, melyet annyira érzékletesen ad át a szerző. Nem volt ez másként velem sem, de aztán jött a járvány, a korlátozások, a határzár, és a Kárpátok királya utáni sóvárgás idővel alábbhagyott. Egészen addig, amíg kezembe nem került Murányi Sándor Olivér novelláskötete, amely A medvék nem késnek címet viseli. És láss csodát, kivel találkozom rögtön az első fejezetben? Szin Jánossal.
A szerző – aki a fülszöveg szerint a hargitai medvék és a dunai harcsák között ingázik, és utoljára egy barlang előtt látták – megismerkedésük történetével kezd, ahol rögtön újabb ismerős bukkan fel, mégpedig Medvés Jakab, ez a százhúsz kilós, ízes beszédű székely atyafi, akinek termete szöges ellentétben áll a medvék iránti gyermeki rajongásával. „Beszélnek valami Janiról, akinél hóban fürdenek a medvék.” Ezzel a mondattal veszi kezdetét az újabb hetvenoldalnyi medvekaland, melynek főszereplője Szin János, a medvepásztor, de mesélője ezúttal Murányi Sándor Olivér, aki saját nézőpontjából tárja elénk az eseményeket. És ezzel a mondattal indul kettőjük megismerkedésének története is, amely idővel, a közös élmények hatására barátsággá nemesedik. De kezdjük az elején!
„Olyan képeket teszen ki a profiljára, hogy a fene eszen meg!” – hangzik Medvés Jakab lényegre törő summázata a még ismeretlen Szin Jánosról, aki a történet idejében harmadik éve hagyta ott fényűző mindennapjait a Bodoki-havasokért és egy sokkal szerényebb, de természet- és Isten-közeli életért, ahol megtalálta a lelki békét és a boldogságot. „Bátor ember lehet, aki hozzánk, székelyekhez jön medvepásztornak” – jegyzi meg az író még az első személyes találkozás előtt, később pedig már a medvelesen ülve sem a vadakat figyeli, hanem a férfi arcát fürkészve végez mélylélektani elemzést, ami egy jó jellemrajz megírásához – ismerjük el – elengedhetetlen. Mint mondja, éppen úgy ünnepel, mintha először látná őket. Meg is születik az ítélet, amely jó székely módra éppen olyan mulatságos, mint amilyen komoly: „Kicsit olyan ő itt az erdélyi havasokban, mint egy székely góbé csikós a Hortobágyon (senki nem érti, hogyan tud akkorát cserdíteni a karikással).”
