A Hét esztendő, hét szempillantás – Csipkés Vilmos és más arlói mesemondók meséi című kötet a Hagyományok Háza Népmesetár-sorozatának legújabb, a népmese iránt érdeklődő felnőtteknek szóló kiadványa, mely néprajzi tanulmányokat, szöveges meseanyagot és digitális filmmellékletet tartalmaz.
A kötetben – követve az egyéniségkutató iskola hagyományait – komplex módon mutatják be a mesemondást mint közösségi eseményt, a mesét nyelvezetében, szerkezetében és előadásmódjában magas esztétikai fokon megformáló mesemondót és a felnőtteknek szóló meserepertoárját. A könyvben olvasható 36 mese digitális filmanyag formájában is hozzáférhető. A Csipkés család és az arlói cigányság narratív folklórjának behatóbb megismerésére a Bodgál Ferenc és Kiss Gabriella néprajzkutatók által gyűjtött további tizenegy mese ad lehetőséget. A kiadvány a mesefelvételek néprajzilag hiteles, változatlan lejegyzését tartalmazza. A kötet a tudományos igényű érdeklődők, a revival mesemondók és a mesék iránt érdeklődő nagyközönség számára egyaránt érdekes olvasmány.
A könyvbemutatón Szuhay Péter antropológus Csipkés Vilmos repertoárjáról beszélt a magyarországi cigány folklór összefüggéseibe illesztve, majd Smid Bernadett folklorista ismertette a kötetet néprajzi szempontból; végül Dala Sára, a sorozat szerkesztője beszélgetett a szerzőkkel, Klitsie-Szabad Boglárkával és Varga Norberttel a gyűjtés és a feldolgozás érdekességeiről, Csipkés Vilmos mesemondói egyéniségéről és közösségének mesetudásáról. A bemutatót Csipkés Vilmos mesemondásáról készült filmfelvételekből vett részletekkel színesítették.
A könyvbemutatón elhangzott, hogy az arlói mesemondó egy, a néprajzkutatók által későn, de még időben felfedezett tehetség, aki gyermekkorától kezdve, a hagyományos cigány virrasztókban, édesapjától hallott meséken keresztül és a katonaságban megtanult tréfás mesék által tárja elénk a szóbeli népművészet egy-egy példaértékű darabját. Csipkés Vilmos 2017 októberében került a néprajzkutatók látóterébe, amikor a Hagyományok Háza Mese vándorúton programjának ózdi szervezője Klitsie-Szabad Boglárka figyelmébe ajánlotta az idős mesemondót. Később Varga Norbert felvidéki folklórkutató is csatlakozott a gyűjtésekhez. Nekik köszönhetően készült el a könyv a mesemondótól kapott mesekincsből, melyet Vörös Előd operatőr jóvoltából filmfelvételeken is megörökítettek. A néprajzkutatók történetei, szeretettel teli visszaemlékezései alapján a könyvbemutató résztvevői is közel kerültek az utolsó tündérmesemondóhoz.
Csipkés Vilmos, vagy ahogyan közönsége szólította, Vili bácsi szülőfalujában, a Borsod megyei Arlón, a szüleitől tanulta meg a régi meséket. Vili bácsi azon, ma már nagyon ritka mesemondók egyike volt, akik olyan családban nőttek fel, ahol rendszeres volt az élőszavas mesemondás. Az édesapja a hagyományos cigány virrasztókon mesélt, nagy repertoárja volt.
Cselekedte is a mesét, mi, gyermekek összerezzentünk, amikor a királyfi előrántotta a kardját, hogy levágja a sárkány fejét
– emlékezett vissza Vili bácsi, amikor nyolcvanhárom éves korában erről kérdezték. Édesanyja is gyönyörű tündérmeséket mondott, és Vili bácsi kukoricafosztókon, fonókban, ünnepi összejöveteleken ismerte meg gyerekkorában azokat a történeteket, amelyeknek fordulataira és nyelvi megoldásaira a szakemberek is felkapták a fejüket. Ő és testvérei magukba szívták a meséket, észrevétlenül sajátították el a mesemondás tudományát. Náluk, ha valaki meg akart tanulni egy mesét, azt a tanácsot kapta az öregektől: „Figyeld meg, hogy mondja!” Csipkés Vilmos sokféle munkát végzett: gyerekként egy évig segédkezett csordás édesapja mellett, később kovácsnak tanult, de végül géplakatos lett, gőzmozdonyokat javított. Rövid ideig még brácsázott is a helyi cigány muzsikusokkal.
