Nagyon elegük lehet a franciáknak a multinacionális cégekből, amelyek a humán erőforrás (vagyis emberek) lelkét romboló munkakörülményeket hoznak létre, mert Bruno Podalydes Foglalkozása: szülő című 2020-as filmje (amely nálunk csak most került a mozikba) olyan kőkeményen mond ítéletet felettük, hogy azt nem teszik zsebre.
Bár a francia vígjátékokra jellemző könnyed stílusban zajlik a mesélés, de egy nagyon kegyetlen világ tárul fel előttünk.
Az a legkevesebb, hogy az ember fejére bármikor ráeshet az égből egy olyan levélszállító drón, amelynek épp lemerül az akkumulátora. A film bármelyik pillanatában bármikor leeshet, ami nemcsak folyamatos humorforrás, hanem némi feszültséget is ad az alkotásnak.
De nem ez a dróneső a legnagyobb baja a Bruno Podalydes által vászonra vetített világnak, hanem az, hogy gyerekellenes.
A francia vígjátékban tűpontosan bemutatott multinacionális cégben mindenkitől elvárják, hogy csak a munkájának éljen.
A dolgozóknak a nap 24 órájában rendelkezésre kell állniuk. Bármikor megeshet, hogy sütipartival egybekötött éjszakai értekezleten kell kreatívnak lenni, ha az ember kibírja, hogy nem alszik el. Ugrálón lehet ugrálni, hogy jöjjön a gondolat, megbeszélés közben pedig néha pingpongozni kell, mert az olyan fiatalos és trendi. Senkinek nincsen saját íróasztala, ahova lerakhatná a bögréjét, személyes holmijait, amelytől egy kicsit harmonikusabban érezhetné magát, nem lehet családi fotókban gyönyörködni egy-egy kósza pillanatra, mert a filmben ábrázolt cégben senkinek nincs saját élettere.
Családi fotót egyébként nemcsak azért nem rak ki senki, mert nincsen hova, hanem azért sem, mert a legnagyobb titokban kell tartani, ha valakinek családja van.
Ez a remek francia vígjáték ugyanis egy olyan céget mutat be, ahol szinte mindenkinek van gyereke, de mindenki letagadja. A szép új világban, amelyet a Nyugat felépített, bűn a gyerek. Teher, akadály, az önmegvalósítás gátja, gondolatok gyilkosa. Legalábbis ezt hazudja magának az a nyugati civilizáció, amely az élet minden pillanatának élvezetére, az élmények hajszolására, a vágyak tombolására szólítja fel a lakosait. Olyan ez az egész, mintha a végső kifulladásig kellene mosolyogva táncolni a vén Európa halotti torán. Aztán ebben a gyökértelen, minden hagyománytól mentes infantilis környezetben úgy kell dolgozni, mintha egy játszóházba tévedt volna be az ember.
Persze mondani se kell, hogy mindez nagyon vicces.
Felettébb humoros, ahogyan a nyugat-európai ember lemond minden értékéről, tartásáról, hitéről, erkölcséről, mindenről, amelyért évezredeken át harcoltak apáik, nagyapáik, dédapáik. Illetve mindez egyáltalán nem humoros egy idő után, csak még kínjában nevet az ember egy kicsit, egészen addig, míg erőt nem vesz rajta a teljes elkeseredés.
És ebben a (dramaturgiai) pillanatban megtörténik a csoda. A beosztottak lázadása, akik visszakövetelik a régi munkakörülményeiket, a magánéletüket, a családhoz való jogukat. Visszakövetelik azt, hogy újra áldás lehessen a gyerek születése és ne legyen kötelező azt gondolni, hogy átok. Visszakövetelik azt, hogy ne kelljen infantilis idiótaként élni, hogy legyen újra erkölcs és szeretni tudjanak az emberek. Mert ebben a francia vígjátékban már nem mer szeretni senki senkit.
Bruno Podalydes nem finomkodik. Kőkeményen beszól a globális élhetetlenségnek, és azt is mondja filmje révén, hogy a fiatalok által irányított világ kegyetlen, élhetetlen és gyermeteg.
Ez a vígjáték a józan ész, a tapasztalat és a hagyományok tisztelete mellett teszi le a voksát. Úgy tűnik a franciák is a szeretet kultúrkörére és a családra szavaznának, ha tehetnék. Csak remélni lehet, hogy még nem késő.
Borítókép: Jelenet a filmből (Forrás: Afbrillot)
