Felettébb humoros, ahogyan a nyugat-európai ember lemond minden értékéről, tartásáról, hitéről, erkölcséről, mindenről, amelyért évezredeken át harcoltak apáik, nagyapáik, dédapáik. Illetve mindez egyáltalán nem humoros egy idő után, csak még kínjában nevet az ember egy kicsit, egészen addig, míg erőt nem vesz rajta a teljes elkeseredés.
És ebben a (dramaturgiai) pillanatban megtörténik a csoda. A beosztottak lázadása, akik visszakövetelik a régi munkakörülményeiket, a magánéletüket, a családhoz való jogukat. Visszakövetelik azt, hogy újra áldás lehessen a gyerek születése és ne legyen kötelező azt gondolni, hogy átok. Visszakövetelik azt, hogy ne kelljen infantilis idiótaként élni, hogy legyen újra erkölcs és szeretni tudjanak az emberek. Mert ebben a francia vígjátékban már nem mer szeretni senki senkit.
Bruno Podalydes nem finomkodik. Kőkeményen beszól a globális élhetetlenségnek, és azt is mondja filmje révén, hogy a fiatalok által irányított világ kegyetlen, élhetetlen és gyermeteg.
Ez a vígjáték a józan ész, a tapasztalat és a hagyományok tisztelete mellett teszi le a voksát. Úgy tűnik a franciák is a szeretet kultúrkörére és a családra szavaznának, ha tehetnék. Csak remélni lehet, hogy még nem késő.
Borítókép: Jelenet a filmből (Forrás: Afbrillot)




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!