Szent Erzsébet hitigazsága megkérdőjelezhetetlen

Olvasóink közül bizonyára kevesen láttak klasszikus jezsuita iskoladrámát. Nem csodálom. A műfaj a XVIII. században kiment a divatból, s azóta talán csak a kísérleti színházak egy-egy különlegesen merész műhelyében próbálták feltámasztani a modern európai színjátszás ősanyját. Most azonban olyan darab került az Erkel Színház műsorára, amely minden elemében megidézi a barokk színpadi grandezzát, valószínűleg anélkül, hogy az alkotók tudatában lennének a nagyszerű művelődéstörténeti előzményeknek.

Az Ég tartja a Földet c. musical fotóspróba 20220406 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

Persze lehet, hogy csak azért jutott eszembe a különös párhuzam, mert a Szent Erzsébet életét feldolgozó musical főpróbáján – ahova volt alkalmam elmenni – a nézőteret elárasztották a gimnazisták, akik elképesztő lelkesedéssel vettek részt a darabban. Néha szinte olyanok voltak, mint az óvodások, akik olyannyira beleélik magukat a bábjátékba, hogy figyelmeztető bekiabálásokkal próbálják támogatni a sárkány nyomába eredő lovagot. Jó, az én gimnazistáim a darab közben nem rikoltoztak, de amikor kellett s lehetett, tapsoltak, doboltak, fütyültek, sikítottak, mintha popkoncerten lettek volna. Kétségtelen, Szikora Róbert hiába veterán már a popszakmában, ma is tudja, hogyan kell jó zenét írni. Dallamai egyszer nagyszabású pátosszal zengenek, máskor vadul dübörögnek, s ahol úgy igényli a darab, lágyan ölelkeznek. Éppen olyanok, ahogy a zeneszerző megálmodta őket, éppen olyanok, amilyeneknek Szikora Róberttől elvárjuk: modernek és popszerűek, s miközben a középkori zeneiséget, a magyaros dallamvezetést csak utalásszerűen idézik fel, az egyházzenei hagyományokat barokkos ünnepélyességgel hozzák.

Jut eszembe: most olvastam, hogy a jezsuita iskoladráma már megtette az első lépéseket a musical felé. Illetve ez talán túlzás, de tény, hogy a felvonások közé olykor beillesztettek egy-egy zenés-táncos közjátékot. A párhuzamnak azonban kétségkívül ez a leggyöngébb pontja. Erősebb analógiákat találhatunk, ha felidézzük, hogy a hitvitázó színpadi hagyománynak a barokkos reprezentáció mellett az ellenreformáció ügyének sikerre vitele volt a legfontosabb küldetése. A Sőtér István szerkesztésében megjelent magyar irodalomtörténet így ír a műfajról:

A trón és az oltár szövetségét hirdette a szentek, mártírok, idealizált hősök, valamint allegorikus vagy mitológiai alakok felléptetésével és heroikus önfeláldozások, a rajongó hűség, a megrendíthetetlen erény bemutatásával.

Nos, a Zsuffa Tünde regénye alapján készült musicalre szinte szó szerint ráilleszthető ez a meghatározás. Az Ég tartja a Földet című előadás Árpád-házi Szent Erzsébet életét meséli el.

Remek színészi alakításokat láthatunk az előadásban                                           Fotó: Bach Máté

A színházi ajánló szerint

megismerhetjük, hogyan vált a magyar királylányból egy életerős, tettre kész nő, akit anyósa ármánykodása, szeretett férjének kényszerű távolléte, járványok, szegénység, halál sem tudott megtörni. Olyan nőt ismerhetünk meg, akit már életében szentként emlegettek. Akinek lelkét nem torzította el a fájdalom, sem a ráruházott hatalom. A történet jóval több egy szent életrajzánál. Szembenézés az emberi gyarlósággal, az emberi lélek önzetlen nagyságával. Korkép Magyarországról és a türingiai Wartburg váráról, amelyet a hatalomnak hízelgő, korrupt főurak összeesküvései gyengítenek. Trónviszályok, gyilkosságok szövevényén át rajzolódik ki egy fiatal nő portréja, akinek jósága, hite a későbbi IV. Béla királynak is erőt adott a tatárok dúlta ország újjáépítéséhez.

A figyelemfelkeltő előzetes, illetve a sajtóban megjelent korábbi híradások alapján azonban kicsit több történelmet és kevesebb tanítást vártam.

Lezsák Sándorról sejthető volt, hogy remek dalszövegekkel fogja gazdagítani a darabot, Cseke Péter rendezői kvalitásai is megkérdőjelezhetetlenek, meg persze Zsuffa Tündéről is tudható, hogy kreatív módon, de a hitelesség igényével nyúlt a témához. Korábban például arról nyilatkozott, hogy a hazai történelmi-irodalmi hagyománytól eltérő módon kellett megformálnia Erzsébet szüleit, II. András és Gertrúd királyné alakját. És persze maga a történet, a szentséggel eltelt leány hányatott sorsa is lehetőséget adott a nagyszabású epikus vonalvezetés megalkotására. A szentről szóló történetben azonban szükségszerűen meghatározó a hit, a vallásos dominanciája pedig komoly kihívás elé állítja a dramaturgot. Hogy is mondjam? Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke és a béke nem barátja a dramaturgiának. Az ugyanis a konfliktust szereti. A drámai feszültség hiánya a jezsuita iskoladrámákban is szembeötlő, egy modern musicalben azonban megengedhetetlen. Hiába fogalmaz meg erőteljes üzeneteket a szerző, hiába játszanak remekül a színészek, hiába teszi teljesebbé a darabot a kiváló zenei betétek sora, drámai konfliktus nélkül a hős küzdelmei tanulságos mesék maradnak csupán.

Sok színpadra állított elbeszélés küzd ezzel a problémával. Míg az epika lineáris vonalvezetést követ, a dráma csomóponti szerkezetű, egyetlen döntésre fókuszál. Ráadásul mi, modernek a romantikus drámához vagyunk szokva, amelyben két egyenlő súlyú igazság áll szemben egymással, s éppen a választás morális lehetetlensége adja a konfliktus erejét.

Amikor azonban csak egy igazság van, mint amilyen Szent Erzsébet megkérdőjelezhetetlen hitigazsága, akkor a feszültség mögött csak a tévedés, a gonosz szándék, az esendőség állhat. Az emberi gyarlóság és az isteni igazság között azonban végtelen az aránytalanság, mondhatni ég és föld. Ezért aztán borzasztó nehéz drámává feszíteni az ilyen történeteket.

A bajosan áthidalható problémát igyekezett jól megoldani Zsuffa Tünde és Cseke Péter, de szemlátomást megszenvedtek a feszültségteremtés logikai korlátaival. Antagonistaként előbb a türingiai grófnő, Zsófia jelenik meg, később a gonosz és hedonista anyós segítséget kap a még gonoszabb és nagypolitikai ármányokat szövögető pápai küldött, magister Konrád személyében – és vele el is vesztettük a jezsuita iskoladrámai kontextust –, végül az elhunyt uralkodó, a szentéletű Lajos helyére lépő, s persze mindenkinél gonoszabb új őrgróf lesz Erzsébet üldözője. S mivel egyik alak sem elégíti ki az alkotókat, kiegészítésként kapunk pestisjárványt, szegénységet, éhínséget, boszorkányüldöző babonát, kéjvágyat és luxusigényt, hogy legyen mivel megbirkóznia főszereplőnknek. Mindezek együtt elég erőteljes drámai atmoszférát teremtenek, miközben azért érezhető, hogy a szerzőnek fontosabb volt a történeti hűség és a vallásos üzenet, mint az, hogy a darab segítség nélkül megálljon a színpadon.

Ugyanakkor azt is tudhatták az alkotók, hogy a történet az energikus zenei támogatás mellett lenyűgöző táncos koreográfiát, csodálatos díszletezést és látványos kosztümöket kap. Ráadásul a rendező erős kontrasztokat is beillesztett az előadásba, melyek nemcsak az alaptörténethez kapcsolódtak, mint amilyen a bátorsággal szembeállított gyáva meghunyászkodás, az erények tagadásaként megmutatott álnokság, a jóság és gonoszság vagy a szeretet és gyűlölködés kettőssége, de a színpadi csodát is segítették, mint például a tisztaság és a bujaság ellentéte, amelynek ábrázolásához ízléses, de félreérthetetlen erotikus utalásokat is felhasznált a rendező.

Mindezekkel pedig tökéletesen elvarázsolta a nézőtéren ámuldozó gimnazistákat, a főpróbára érkezett újságírókat, és valószínűleg elvarázsolja a XXI. század ingerkörnyezetéhez szokott nézőket is.

Borítókép: Jelenet Az Ég tartja a Földet – Erzsébet, a szerelem szentje című musicalből (Fotó: Bach Máté)