– Mindketten Kárpátalján születtek. Ott nőttek fel, ott tanultak, ott élnek a rokonaik, barátaik. Milyennek ismerték meg Ukrajnát?
Vihula Mihajlo (V. M.): – Huszton születtem, édesapám Vihula Mihajlo Olekszandrovics nagyszőllősi, édesanyám Vihula Valentina Ivanyivna észak-nyugati, Volynj megyei születésű, emiatt én kárpátaljai ukrán vagyok. Először ukrán, később magyar közösségben nőttem fel, mindkét kultúrát megismertem. Ukrajna nyitott, európai gondolkodású, vendégszerető ország, és ezek a tulajdonságok bele vannak kódolva a népdalaiba, a zenéjébe, az irodalmába.
Bernáth Ferenc (B. F.): – Én Kistégláson nőttem fel, magyar közösségben, a rokonaim Kárpátalján élnek. A helyi kultúrházban, ahol édesapám igazgató volt, több hagyományőrző ének- és hangszeres csoport is működött, köztük a Rózsa Népdalegyüttes, amelynek produkciói időként gitáron kísértem. Majd Ungvárra kerültem, a művészeti szakközépiskolába, meghatározóan ukrán közegbe. Mivel rendszeresen részt vettünk népzenei fesztiválokon, amelyeken a Kárpátalján élő nemzetiségek hagyományőrző együttesei is felléptek, betekintést nyertem az ő folklórkincsükbe is. Később Harkovba, Észak-Kelet Ukrajnába jártam egyetemre, Vladimir Dotsenko gitárművész osztályába. Ez az ország legerősebb gitáriskolája. Itt már kőkeményen beleástam magam az ukrán kultúrába, a PhD-képzésre is ide jártam vissza Magyarországról. A háború előtt rengeteget turnéztam, sok barátra tettem szert országszerte.
– Hogyan találtak egymásra?
V. M.: – Én már akkor hallottam Feriről, amikor még az Ungvári Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskola diákja voltam. Jó híre volt! Az egyik órán Szmericskó Ferenc tanárom azt mondta: kiosztottam Ferkónak Bach Chaconne-ját, mert Ungváron még senki nem játszotta. Évekkel később a nyíregyházi vasútállomáson ücsörögtem, amikor valaki rám köszönt. Felnéztem. Feri volt az! Ebben a pillanatban született meg a Kettős Parafrázis! A Kárpátaljai kamarazene című könyvemben, ami idén jelent meg, Feriről is írok, de kitérek a gitárduó sikerének „titkára” is.
B. F.: – Ungváron két konzi van. Misa az egyikben tanult, én a másikban, de ugyanaz volt a gitártanárunk. Mivel a zenei élet a filharmóniában összpontosul, ott futottunk össze. Aztán jó ideig nem találkoztunk. Miután megszületett a duó ötlete, volt egy koncert, ahová mindkettőnket meghívtak. Megbeszéltük, mi lenne, ha közösen is fellépnénk. A nagy sikerre való tekintettel több műsort is összeállítottunk, amiből többórás program lett. Ezzel körbeutaztuk Magyarországot, de játszottunk Szlovéniában, Horvátországban, Ukrajnában is.
– Milyen fogadtatásra találtak Magyarországon? Könnyű volt beilleszkedni?
V. M.: – Amikor 2005-ben Magyarországra érkeztem, szinte nem is tudtam magyarul. Így csak a szakmai tudásommal és a gitárjátékommal mutatkozhattam be. A sors Miskolcra vitt, aminek nagyon örülök. Először a kollégáimnak, a Fazekas Utcai Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola tantestületnek adtam koncertet, majd a Miskolci Nemzeti Színházban is felléptem. Mindkét kollektíva örömmel fogadott. Azt tapasztaltam, hogy amikor a magyarok látják, hogy be szeretnél illeszkedni, beszéled a nyelvüket, tiszteled a hagyományaikat, dolgozol a közös értékekért, megnyitják előtted a szívüket.
B. F.: – Amikor megérkeztem, létezett egyfajta megkülönböztetés, de ennek voltak okai. A feleségem félig ukrán, ő ezt jobban érezte, én kevésbé, mert én már akkor is művész voltam, sokat koncerteztem Nyíregyháza környékén, a tévében is sokan szerepeltem, megismertek az emberek az utcán. Isten mindig a tenyerén hordozott, mindig jó emberekre találtam, mindig voltak, akik segítettek az utamon. Magyarországra is úgy kerültem, hogy szóltak Záhonyról, van egy tanári állás, menjek, mert jó szakember vagyok. Aztán az egyik nyíregyházi koncertem után odajött hozzám a helyi zeneiskola igazgatója, és azt mondta, szükségük van rám. Mivel a feleségem Nyíregyházán nem kapott állást, felhívtam a budapesti konzervatóriumot, ahol már ismertek. Ja, hogy maga az a gitárművész Kárpátaljáról! Várjuk szeretettel! – hangzott a válasz, és már mehettem is. Részben nehéz volt, mert a nagyvárosokban megvan a kialakult hierarchia. Akik Budapesten tanulnak, nyilván előnyt élveznek, így nekem triplán kellett bizonyítanom. De sikerült! Főiskolán, közép- és zeneiskolában is tanítok, rengeteg versenygyőztes növendéket, gitártanárt neveltem ki, elismeréseket, díjakat is kaptam bőven.
– Sokat merítenek az ukrán dallamvilágból. Hogyan értékeli ezt a magyar közönség?
V. M.: – A magyar közönség szívesen fogadja az ukrán zenét, hiszen a népdalok mély értelme, a táncok határtalan energiája és temperamentuma mindenkit megérint. Ugyanilyen hatása van a magyar zenének az ukrán közönségre. A Dupla Parafrázis megalapítása után leginkább az ukrán népzenekincsből merítettünk, nem is volt ezzel gond. Kérték és kérik tőlünk a virtuóz, gyors darabokat, amik betelítik a szívüket pozitív energiával, örömmel, vidámsággal. Emellett a romantikus dallamokra is van igény, a valódi gitáros muzsikára.
B. F.: – Párhuzamot vonhatunk a magyar és az ukrán kultúra között, mivel mindkettő dallamvilága magával ragadja a hallgatóságot, mindkettő sokat foglalkozik a szerelemmel, a reménnyel, de a történelemmel is, főként ha a magyar népdalokat vesszük alapul, hiszen nem felejthetjük el történelmi sérelmeinket. Közös ellensége is volt Ukrajnának és Magyarországnak, a török, ami szintén téma mindkét kultúrkörben. Bár a népdaloknak van szövegük, feldolgozásaikat mi instrumentálisan adjuk elő, cserébe elmagyarázzuk a közönségnek, melyik miről szól. Szeretik.
– Nemcsak mások zeneszámait adják elő, komponálnak is. Duóban és szólóban egyaránt?
V. M.: – Duóban mindig szívesen játszunk saját zenét, Feritől például a Kék rózsás lányt, tőlem az Erdők suttogását, mert így nagyszerűen ki tudjuk fejezni pillanatnyi érzelmeinket. Egyúttal azt is jelezzük, hogy nemcsak előadók vagyunk, hanem zeneszerzők is. Szólóban is előszeretettel adok elő saját szerzeményeket, de népies hangzású gitárkompozíciókat is.
B. F.: – Repertoárunkat számos spanyol és klasszikus mű gazdagította, ám mára ezek lemorzsolódtak, átvették a helyüket saját szerzeményeink. Volt rá igény! Egyéni lemezeink mellett két közös CD-nk is megjelent, a második kizárólag saját kompozícióinkat tartalmazza. Bár sosem törekedtem zeneszerzői babérokra, régóta írok magamnak dalokat. Ez azt eredményezte, hogy koncert után mindig sok gitáros kérte tőlem a kottát, csakhogy én sosem készítettem. Egyszer aztán mégis megtettem, és azt vettem észre, hogy boldog, boldogtalan játssza a nótámat. Ma már szinte mindent lekottázok.
– Lehet békítő szerepe a zenének?
V. M.: – A mai helyzetben nem látom értelmét „műmódon” békíteni a nemzeteket, mert nem az egyes népek miatt dúl a véres háború. Mi mindannyian mások vagyunk: ukránok, magyarok, oroszok, de ettől függetlenül tudunk egymás mellett békében élni. Én a zenémmel a humanitárius segítséghez próbálok hozzájárulni. Ferivel például megszerveztünk egy országos jótékonysági turnét. Mindegyik helyszínen elmondom, hogy a világunkat békés, örömteli helynek álmodtuk meg, ahol bárki bárkivel nyugodtan le tud ülni beszélgetni.
B. F.: – Nyilvánvaló, hogy a kultúrának és a művészeteknek közelebb kellene hozniuk egymáshoz a különböző nemzetiségű embereket, békeidőben is. A magyar és az ukrán kultúra összehangolásáért én már több kitüntetést is kaptam. Ugyanis az emberek azt látják, ami közvetítve van feléjük. Ha arról szólnak a hírek, hogy Ukrajnában nagy a korrupció és háborús helyzet uralkodik, az marad meg bennük, ha viszont az ukrán nép zenei hagyatékának értékeiről beszélnek nekik, akkor azt jegyzik meg.
– Visszavágynak a szülőföldjükre?
V. M.: – Ukrajnában születtem, de Magyarországon van az otthonom! Itt dolgozom, itt születtek a gyermekeim, itt vannak a barátaim. Ha a sors úgy akarja, hogy visszamenjek a szülőhazámba, akkor meg fogom tenni, hiszen nagyon sok közeli rokonom él ott: a szüleim, a testvérem, az unokatestvéreim, a nagynénim, a nagybácsim, a keresztszüleim.
B. F.: – Kárpátalja mindig az ember szívében marad. Amikor meglátogatjuk a szüleimet, azt szoktam mondani: otthonról megyek haza. Ha onnan jövök ide, otthonról jövök haza. Itthonról otthonra, otthonról itthonra! Lehetetlen ezt az állapotot megszüntetni, amiként az itthoni magyarság sem tudja kitörölni emlékezetéből az ezeréves történelmet. Az ember visszavágyik oda, ahol világra jött, ám nekünk már két hazánk van, hiszen a fiaink itt, Magyarországon születtek, és ők jelentik a jövőnket.
Borítókép: Vihula Mihajlo és Bernáth Ferenc (Fotó: Polgár Fanni)
Orosz–ukrán háború 
