Maga a történet közismert és mondhatni egyszerű. Pentheusz király nem hajlandó elismerni Dionüszosz (latin neve Bacchus) isteni természetét. Ezért a bor és mámor istene visszatér Thébába, ahol különleges módját választja a bosszúnak: a város előkelő asszonyait – köztük Agauét, a király anyját – őrjöngő bakkhánsnőkké változtatja, majd Pentheuszt tőrbe csalja, akit tébolyultságukban saját anyja és nővérei szaggatnak szét.
Fizikailag és szellemileg is óriási próbatétel a most látható Bakkhánsnők. Amelynek, nem mellékesen, a díszletét és a jelmezeit is a világszínház egyik nagy mestereként számontartott 77 éves Terzopulosz tervezte. És, bár ezekről általában a cikkek végén – ha marad még hely – szokás ejteni pár szót, hadd említsem meg itt az elején, hogy a borospoharak (vagy palackok?) függőleges soraiból álló hátteret és egy többfunkciós fekhelyet kivéve szinte nincs is semmi díszlet, és nem is hiányzik. A „bakkhánsnők”, akiket a Szent István Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának színészhallgatói alakítanak – fiúk és lányok – egyforma fekete egyenruhája, Dionüszosz (Bordás Roland) mondhatni jelmeztelensége és Pentheusz király (Herczeg Péter) egyértelműen katonai öltözéke a koncepció egészét tekintve mind telitalálat. Bonyolultabb jelmezek csak akkor tűnnek fel, ha a darab későbbi kimenetele szempontjából kulcsszereplők vonulnak át a színpadon. Dominál a fekete. A vörös, ahol megjelenik (mielőtt mindent elönt a vér), nagyon erős jelkép. Szinte kiégeti a szemünket a női ruhába inkább vetkőztetett, mint öltöztetett Pentheusz vérvörösre mázolt szája és piros körömcipője.
Tehát semmi sem vonhatja el a figyelmet a rítusról. Mert, amit kapunk a kicsivel több mint egyórás előadás alatt, annak túlnyomó része rítus. Megvalósulva láthatjuk a színpadon Teodorosz Terzopulosz elvét, miszerint csak a rítus begyakorlásával férkőzhetünk közelebb az antik tragédiához. És megvalósulva láthatjuk azt a fajta politikai színházat is, amit Terzopulosz vállaltan csinál. Az ő szavait idézve:
…ami nem az aktualitások keresését jelenti, hanem azt, hogy a jelenből olvassuk Euripidész antik szövegét. Vagyis az előadásunk természetesen a háborúról is szól, de nem kimondottan az orosz–ukrán konfliktusról, hanem általában a háborúról: legyen az a Közel-Keleten, a Balkánon vagy bárhol a jövőben.
Dionüszosz az ösztönvilágot képviseli az előadásban, felette áll az észszerűségnek, az értelemnek. Ezzel szemben áll az agresszív Pentheusz király, a diktátor archetípusa, a rend kérlelhetetlen képviselője, aki mindentől meg akar szabadulni, ami nem illeszkedik az általa kialakított keretek közé. Az ösztön és a logika konfliktusa viszont áldozatot követel. S, hogy ez az áldozat éppen a logika maga, talán ez zökkenti ki leginkább a nézőt a komfortzónájából. A nézőt, aki az első pillanattól kezdve kényelmetlenül érzi magát, annak ellenére, hogy minimum annyit tudhatott: a görög tragédiák nem a publikum szórakoztatására íródtak. Az Aguaé szerepében brillírozó Szűcs Nelli a főpróbán adott interjúban úgy fogalmazott, hogy Dionüszosz alakja és a történet ebben az előadásban szerinte arra is rávilágít, hogy
a színháznak nem szabad csak a szórakoztatóipar szintjén működnie, hanem, ahogy a görögöknél, a színház bölcsőjénél történt, együttgondolkodásra kell hívnia az embereket. Szűcs Nelli jelenléte a színpadon időben mérve talán 12-15 perc, hatásában viszont felmérhetetlen. Láttuk őt már csodálatosan átalakulni tragikus nőszerepben (gondoljunk csak Prosperára Shakespeare A viharában), de amit most láthattunk a színpadon, amikor egy anya rádöbben arra, hogy megszállottságában egyszülött fiát gyilkolta meg a legborzasztóbb módon, az túltesz minden eddigi teljesítményén.
Borítókép: Kadmosz (Schnell Ádám) szembesíti lányát, Aguaét (Szűcs Nelli) a borzalmas valósággal (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)
